Esztert hirtelen hányinger kerülgette. Maga előtt látta az anyját a kórházi ágyon, hallotta a szavait a jóvátételről, a bűnről, amelyért vezekelni kell. Minden, amit Mária az elmúlt években felépített, tévedésen alapult. Vagy még annál is rosszabbon: egy önmaga számára gyártott illúzión, mert a valóságot nem tudta elviselni. A gyereke meghalt. Nem volt semmiféle felnőtté vált lánya, aki unokát szült neki. Csak egy kísértet maradt, amelynek helyére Mária egy élő embert állított.

– Tudja? – kérdezte Eszter.

– Nem mondtam el neki. Nem volt erőm hozzá.

– Pedig tudnia kell.

– Nem – rázta meg a fejét Lilla. – Ez megölné. Szó szerint. Gyenge a szíve, a vérnyomása folyton ingadozik. Ha megtudná, hogy két évig egy idegen emberbe kapaszkodott, és hogy a valódi lánya már több mint harminc éve halott… nem bírná ki.

Eszter felállt, és tett néhány lépést a hallban. A gondolatai egymásnak csapódtak, darabokra hullottak, majd újra összeálltak valami elviselhetetlen formába. Minden összeomlott: hagyomány, vérség, bűn, vezeklés. Az egész csupán kártyavár volt, amelyet egyetlen apró fuvallat ledöntött.

– Most mit fogsz tenni? – fordult vissza végül Lillához.

– Elmegyek innen. Van egy nagynéném a szomszéd megyében, már régóta hív, hogy költözzünk hozzá egy időre.

– És a lakás?

– A lakás a tiétek – nézett rá Lilla határozottan. – Nem fogadok el semmit. Nem vagyok rokon. Ha elvenném, az lopás lenne.

Eszter az anyjára gondolt. Arra, ahogy a kórházi szobában fekszik, és a mennyezetet bámulja. A terveire, amelyekből nem maradt semmi. A családi büszkeségre, amelyet egyetlen rokonsági vizsgálat földbe döngölt. És meglepő módon nem elégtételt érzett. Nem örömöt. Hanem szánalmat. Keserű, maró szánalmat, olyat, mint az üröm íze.

– Bérelni fogok neked egy lakást – mondta. – Fél évre. Nem itt a környéken, hanem távolabb. Olyan helyen, ahol nyugodtan munkát kereshetsz, és nem kell minden nap azon aggódnod, hol alszotok Nórával.

– Eszter…

– Ez nem jótékonyság. És nem is megváltás. Egyszerűen így könnyebb nekem. Nem akarom, hogy te meg Nóra egy hostelben lakjatok. Jó ember vagy, Lilla. Te semmi rosszat nem tettél. Az, hogy anya felhasznált, az az ő bűne, nem a tied.

Lilla lehajtotta a fejét, és sokáig nem szólt. Aztán a lánya felé pillantott, majd lassan bólintott.

– Köszönöm. Amint tudjuk, visszafizetjük.

– Megegyeztünk – állt fel Eszter. – Most pedig vissza kell mennem a kórházba.

Este ért be Mária kórtermébe. Az anyja félig ülve feküdt a párnák között, és a televíziót nézte. A hang le volt némítva, csak a képernyő villódzó fénye játszott az arcán. Amikor meglátta Esztert, kikapcsolta a készüléket.

– Eljöttél – mondta halkan.

– El.

Eszter leült az ágy szélére. Hosszasan nézte az anyját. Mária lefogyott, az arca megnyúlt, mégis a szeme ugyanaz maradt: élénk, éles, makacs. Egy olyan asszony tekintete volt ez, aki egész életében harcolt valamivel. A körülményekkel, a családjával, önmagával.

– Anya, mondanom kell neked valamit.

– Mondd.

– Nem bocsátottam meg neked. És lehet, hogy soha nem is fogok. Az elvárásaiddal, a követeléseiddel szétzúztad az életemet. De már nem akarlak gyűlölni. Túl sok erőmet vitte el, és most már másra kell az erőm.