– Mert én is áldozat vagyok – mondta halkan. – És pontosan tudom, milyen érzés, amikor minden, amire addig építettél, egyszerre hazugságnak bizonyul. Találkozzunk pár nap múlva, amikor már nem ennyire nyers minden. Anya nélkül. Csak mi ketten. Beszélgessünk.

– Rendben – felelte Lilla kis hallgatás után. – Gyere szerdán. Három körül. Elküldöm a hostel címét.

Eltelt néhány nap. Mária továbbra is kórházban maradt. Az orvosok azt mondták, az állapota stabilizálódik, de óvatosan beszéltek, semmit sem ígértek biztosra. Eszter mindennap bement hozzá, ám több igazi beszélgetés nem történt köztük. Az anyja hallgatott, és ő sem erőltette a szavakat. Amit feltétlenül ki kellett mondaniuk, azt már kimondták abban a lakásban.

Szerdán Eszter elment a hostelbe. Lilla a hallban várta. Rosszul festett: beesett arc, karikás szem, kimerült tekintet. Mégis volt benne valami fegyelmezett nyugalom. Nóra a sarokban ült, és egy tableten játszott.

– Éhes vagy? – kérdezte Lilla.

– Nem. Inkább beszéljünk.

A hall távolabbi részén találtak egy kanapét. Leültek egymás mellé, de nem túl közel. Megmaradt köztük az a kimondatlan távolság, amelyet nem ők hoztak létre, mégis nekik kellett elviselniük. Két nő, akit egy harmadik ember bűntudata és önzése sodort egymásnak.

– Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban – kezdte Eszter. – Arra jutottam, hogy nem gyűlöllek. Egyáltalán nem. Nincs bennem harag irántad. Nem te tehetsz arról, ami történt.

– Én sem gyűlöllek téged – mondta Lilla. – De nehéz. Nóra folyton kérdezi, hol van Mária mama, miért jöttünk el. Nem tudom, mit válaszoljak neki.

– Az igazat. Azt, hogy a felnőttek néha rettenetes hibákat követnek el, és ezekkel azokat is megsebzik, akiket szeretniük kellene.

Lilla halványan, keserűen elmosolyodott, aztán a táskájába nyúlt. Előhúzott egy gyűrött borítékot, kivett belőle egy papírlapot, és Eszter felé nyújtotta.

– Mi ez?

– Emlékszel, kérdezted a DNS-tesztet? Megcsináltattam. Még egy hónapja. Mária tudta nélkül. Tudni akartam, hogy Nóra valóban az unokája-e. Biztos akartam lenni abban, hogy legalább ez igaz.

– És? – Eszter átvette a lapot. A betűk, számok, grafikonok és százalékok egy pillanatra összefolytak a szeme előtt.

– Olvasd el a végkövetkeztetést – kérte Lilla csendesen.

A szakvélemény zárósora rövid volt és kegyetlen: a Mária és Nóra Belikova közötti vérrokonság valószínűsége 0,01 százalék. A biológiai rokonság kizárható.

Eszter háromszor futotta át ugyanazt a mondatot. Csak ezután nézett fel Lillára. A másik nő nyugodtan ült vele szemben, de ebben a nyugalomban már benne volt a teljes feladás.

– Nóra nem az unokája – mondta Lilla. – És én sem vagyok a lánya. Mária tévedett. Vagy talán szándékosan becsapta önmagát. Utánanéztem az iratoknak. Az igazi lánya csecsemőkorában meghalt. Az az Anikó, akit nyolcvankettőben szült, mindössze három hónapig élt, tüdőgyulladás vitte el. Én csak egy hasonló arcú, ugyanazon a napon született, lemondott gyerek voltam. Az állami gondozásban rengeteg ilyen furcsa egybeesés akad. Mária rám talált, meglátta bennem azt, amit látni akart, és belekapaszkodott. Aztán meggyőzte magát, hogy ez sors. Hogy én vagyok az az elveszített Anikó.