– A lakás… – préselte ki magából Mária rekedten. – Megígértem Lillának a lakást.

– A lakás ahhoz kerül, aki a végrendeletben szerepel – felelte Eszter fagyos nyugalommal. – És ha azt hiszed, egyszerűen ki lehet húzni az egyik lányodat a másik kedvéért, akkor nagyot tévedsz.

– Nem a másik kedvéért tettem – nézett rá Mária kétségbeesetten. – Magam miatt. Csak azt akartam, hogy legalább a halálom előtt ne érezzem magam utolsó, aljas féregnek.

Ekkor Lilla tett egy lépést előre. Olyan hirtelen és határozottan mozdult, hogy Eszter önkéntelenül hátrált egy fél lépést.

– Nekem nem kell az ön lakása – jelentette ki. – Nem akarok aprópénz lenni az önök elszámolásában. Egyszer már eldobott, most pedig meg akar vásárolni. Nóra nem eszköz arra, hogy megmentse a saját lelkét.

Ezzel megfordult, és az előszoba felé indult. Lerántotta a kabátját a fogasról, belebújt a cipőjébe. Eszter az ajtónál érte utol.

– Várj, Lilla. Beszéljük meg nyugodtan. Nem kell elmenned.

– Nem bírok itt maradni – válaszolta Lilla, továbbra sem nézve fel. – Azt hittem, családot találtam. Erre kiderült, hogy csak valaki más történetének egyik kelléke vagyok. Időre van szükségem. Nórának is.

– Hová mentek?

– Van hová. Ne aggódj miattunk.

Az ajtó becsapódott mögötte. Eszter egyedül maradt az előszobában. A szobából furcsa hangok szűrődtek ki: sírásnak is hallatszott, fuldokló zihálásnak is. Mária a fotelben ült, két kezébe temetett arccal. Eszter nem ment oda hozzá. Ehelyett elővette a telefonját, felhívta Andrást, és röviden csak ennyit mondott:

– Vége. Lilla elment. Anya teljesen összeomlott. Hazamegyek.

Még aznap este mentő vitte el Máriát. Kiugró vérnyomás, felmerült a szélütés gyanúja is. A kórházból Esztert értesítették, ő pedig összeszorított szívvel, de bement. Az anyja infúzió alatt feküdt, sápadtan, összezsugorodva, mintha éveket öregedett volna néhány óra alatt. Amikor meglátta a lányát, elfordította a fejét a fal felé.

– Nem akartam… – suttogta. – Esküszöm, nem akartam, hogy idáig fajuljon.

Eszter állt egy darabig az ágy mellett, és képtelen volt eldönteni, mit lehet erre felelni. Végül szó nélkül kiment a folyosóra. Elővette a mobilját, és felhívta Lillát. A vonal sokáig kicsengett, Eszter már majdnem letette, amikor végre fáradt hang szólalt meg a túloldalon.

– Igen?

– Lilla, Eszter vagyok. Anya kórházba került. Tudom, hogy most talán nem érdekel, de úgy éreztem, jogod van tudni róla.

Rövid csend következett.

– Köszönöm, hogy szóltál – mondta végül Lilla. – De nem megyek be hozzá.

– Nem is ezért hívtalak. Más miatt. Találtatok szállást?

– Egy hostelben vagyunk. Nem valami pincehelyiségben, rendes helyen. Ne félts minket.

– Lilla, szeretnék segíteni neked. Nem úgy, mint testvér, mert már azt sem tudom, mi igaz abból, amit rólunk mondtak. Egyszerűen emberként. Úgy, mint valaki, aki érti, hogy te ebben az egészben nem vagy hibás. Te is csak báb voltál abban a játszmában, amit az anyánk… vagyis Mária kitalált.

– Miért akarnál nekem segíteni?

Eszter a homlokát a kórházi folyosó hideg ablaküvegéhez támasztotta.