– Mindent? – kérdezte Eszter halkan. – A lakást? A pénzt? És nekem mi marad?

– Te már megkaptad a magadét – vágta rá Mária. – Családban nőttél fel. Volt apád. Biztonságban éltél. Tanulhattál, karriert építhettél, férjed van. Mi hiányzik még?

– Anya… – Eszter hangja megremegett, de nem hátrált meg. – Tényleg azt kérdezed, mi hiányzik? Egész életemben romboltál engem. Azt akartad, hogy tökéletes legyek. Azt mondtad, szégyent hozok rád, mert húszévesen még nem mentem férjhez. Felhívtál, amikor tanultam, és üvöltöttél velem, hogy haszontalan lány vagyok. Emlékszel egyáltalán a balesetre?

– Ne merészeld! – Mária hirtelen felemelte a kezét. – Ne kend rám a saját bajaidat!

– Ezek nem csak az én bajaim, anya. Ezek annak a következményei, ahogy neveltél. Azért ütött el az autó, mert rohantam a vizsgámra, és zokogtam egy újabb jeleneted után. Belső vérzésem volt. Az egyik petevezetőmet eltávolították, a másik pedig egy kezeletlen fertőzés miatt átjárhatatlanná vált. Meddő vagyok. Nem azért, mert az ég megbüntetett. Hanem mert te addig hajszoltál, amíg összetörtem.

Lilla felszisszent, majd a szája elé kapta a kezét. Mária úgy dermedt meg, mintha pofon ütötték volna. Az arcán vörös, beteges foltok jelentek meg.

– Hazudsz – suttogta.

– Nem hazudok. Csak soha nem mondtam el neked, mert tudtam, hogy ebből is azt hoznád ki, milyen szerencsétlen, milyen rosszul sikerült lány vagyok.

– Én jót akartam neked – mondta Mária lassan, mintha minden szót külön meg kellett volna forgatnia a szájában. – Azt akartam, hogy rendes életed legyen. Hagyományos. Család, gyerekek, otthon. Te pedig mindig mindent ellenemre csináltál.

– Nem ellenedre éltem. Csak a saját életemet próbáltam élni. Te viszont az enyémet akartad helyettem irányítani.

A szobában ismét súlyos csönd lett. Lilla az ablaknál állt, és könnyek peregtek végig az arcán. Hangtalanul sírt, tisztán, szinte észrevétlenül, mint amikor tavasszal vékony eső mossa az üveget. Eszter az anyjára nézett, és várt valamire. Egy bocsánatkérésre. Egy kitörésre. Akár haragra is. De Mária hallgatott.

Aztán nehézkesen felállt a fotelből, és odament az asztalhoz, ahol a régi fénykép feküdt.

– Tudni akarod, miért kapartam ki az arcot? – kérdezte rekedten. – Mert nem bírtam ránézni. Nem tudtam nap mint nap látni annak a gyereknek a vonásait, akit elárultam. Azt hittem, ha eltüntetem az arcát, könnyebb lesz. De csak a papír kopott el. Az emlék megmaradt.

Ekkor Lilla szólalt meg. Halkan beszélt, mégis szilárdan.

– Miért nem mondta meg nekem rögtön? Miért kellett ez a színjáték?

Mária felé fordult. Az arca eltorzult a gyötrelemtől.

– Féltem. Attól, hogy gyűlölni fogsz. Előbb valami jót akartam tenni érted, hogy megértsd: nem vagyok szörnyeteg.

– Szörnyeteg – mondta Lilla alig hallhatóan. – Mindkettőnk életét tönkretette.

Mária megingott, és görcsösen belekapaszkodott az asztal szélébe. Eszter ösztönösen megmozdult, hogy odalépjen hozzá, de félúton visszafogta magát. Az anyja maga választotta ezt az utat. Nem most kellett volna először következményeket viselnie.