— Csak meg akartam nézni, hogyan rendezkedtetek be.

— Most nem alkalmas.

Ilona arca elsápadt.

— Komolyan az ajtóban tartotok?

Gábor hangja csendes maradt, de nem engedett belőle.

— Most tanuljuk, milyen a saját otthonunkban a saját szabályaink szerint élni.

Azzal becsukta az ajtót.

Eszter odalépett hozzá, és a tenyerét a vállára tette.

— Megcsináltad.

— Alig.

— De megcsináltad.

10. szakasz. Ki maradt a kiürült lakásban

Tavaszra a régi lakás még mindig szinte teljesen üresen állt. Ilona néha ott aludt, amikor be kellett mennie a városba, de többnyire hamar visszatért a vidéki házba. Kinga végleg kijelentette, hogy ő oda nem költözik.

— Messze van a műhelytől, és az egész hely lehangoló — mondta.

Ilona végül megkapta, amit annyira akart: a lakás az övé maradt. Csak éppen lakók nélkül. Bútorok nélkül. Lilla nevetése nélkül a konyhában. Gábor és Eszter pontosan fizetett rezsije nélkül. És a fia nélkül, aki már nem kapta fel azonnal a telefont, amikor ő hívta.

Egy nap mégis Esztert tárcsázta.

— Lilla hiányol engem? — kérdezte váratlanul.

Eszter ránézett a lányára, aki az új íróasztalánál ült, és a házi feladatával bajlódott.

— Szokja az új életünket.

— Szeretném látni az unokámat.

— Beszéljen Gáborral. Egyeztessenek előre időpontot.

A vonal túlsó végén rövid csend lett.

— Eszter… akkor nagyon elragadtattam magam.

Ez még nem bocsánatkérés volt. De már nem is parancs.

— Igen, Ilona. Elragadtatta magát.

Az asszony megint hallgatott egy ideig.

— Azt hittem, megijedtek majd.

Eszter becsukta a szemét. Hát ennyi volt. Végre kimondta.

— Megijedtünk. Csak nem úgy, ahogy ön szerette volna.

A beszélgetés után Eszter kiment az erkélyre. Lent zsongott az udvar, valaki kutyát sétáltatott, gyerekek kiabáltak a kapu mellett. A szobából Lilla nevetése szűrődött ki, a konyhából pedig Gábor hangja hallatszott, amint a konzervnyitót kereste, és már harmadszor kérdezte, hová tették.

Az életük nem lett hirtelen könnyű. A lakáshitel ott ült a vállukon. A felújítás újabb és újabb kiadásokat hozott. Gábor anyjával a kapcsolat továbbra is óvatos, hűvös és törékeny maradt. Csakhogy most már minden nehézség a sajátjuk volt. Nem mások feltételei szerint éltek, nem idegen döntések következményeit cipelték.

Este Gábor teát főzött, aztán leült Eszter mellé.

— Anya beismerte? — kérdezte.

— Majdnem. Azt mondta, arra számított, hogy megijedünk.

Gábor szomorkásan elmosolyodott.

— Meg is ijedtünk. Aztán vettünk egy lakást.

— Életünk leghasznosabb félelme volt.

Erre mindketten elnevették magukat.

Eszter a bejárati ajtó melletti tálkában heverő kulcsokra nézett. Többé senki nem mondhatta nekik, hogy a hónap végén pakoljanak össze. Senki nem alakíthatta át a félretett pénzüket családi adóvá. És senki nem nevezhette szeretetnek azt, ami mögött valójában ultimátum állt.

A régi lakásban pedig Ilona maradt.

Üres szobákkal.

Egy már nem létező, üres hűtő emlékével.

És azzal a felismeréssel, hogy ha az ember kizavar másokat a saját lakásából, néha akaratlanul a melegséget is kiűzi az életéből.