„beadom a válókeresetet” Nóra óvatosan visszatette a csészét és higgadtan felnézett a férfire
Szomorúan igazságtalan ez a csend.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha egy ideig külön élnénk. Pontosabban szólva: beadom a válókeresetet.
Nóra óvatosan visszatette a csészét a hozzá tartozó alátétre; az alján maradt tea még alig hűlt ki. A finom porcelán halkan megcsendült, szinte csak jelzésértékűen. Nem rezzent össze, nem ejtette ki a kezéből a konyhapult törlésére használt kendőt. Csupán felemelte a tekintetét arra a férfira, akivel tizennégy esztendőt töltött el ugyanabban az otthonban.
Gábor az ajtófélfának támaszkodva állt a konyha bejáratánál. Testtartása laza volt, majdnem hanyag, mintha nem épp egy házasság végét jelentené be, hanem arról beszélne, hová menjenek hétvégén ebédelni. Drága kasmírpulóvert viselt, azt, amelyet Nóra vett neki alig egy hónappal korábban, és makulátlanul vasalt nadrágot.
– Értem – mondta Nóra teljesen egyenletes hangon, miközben a kendőt gondosan négyszögbe hajtogatta. – Mióta jutottál erre az elhatározásra?
– Kérlek, ne legyen most jelenet, Nóra – fintorgott Gábor, mintha már előre fárasztanák a könnyek és a vádaskodás, amelyek valójában meg sem jelentek. – Felnőtt emberek vagyunk. Elmúltak az érzések, bedarált minket a hétköznapok egyhangúsága. Találkoztam valakivel, aki valóban megért. Nem látom értelmét, hogy tovább hazudjunk egymásnak, és eljátsszuk a boldog házaspárt.
Beljebb lépett, kihúzott egy széket, leült, majd összefonta a karját a mellkasán. Tekintete végigsiklott a ragyogóan tiszta munkalapon, a beépített gépeken, aztán a nagy üvegfelületen, amely mögött már kigyulladtak az esti város fényei.
– Szeretném kulturáltan elintézni – folytatta olyan hangon, mintha üzleti tárgyalást vezetne. – Nem akarok mocskos pereskedést, sem azon vitázni, kié legyen egy kanál vagy egy váza. Átgondoltam mindent.
Nóra leült vele szemben. Odabent különös ürességet érzett. Nem fájdalmat, nem sértettséget, hanem hideg, csengő tisztaságot, amelyben minden részlet élesen kirajzolódott. Az utóbbi fél évben bőven voltak jelek: új jelszó a telefonon, egyre gyakoribb túlórák, idegen, édeskés női parfüm illata az ingeken. Várta már ezt a beszélgetést, csak azt nem tudta, milyen formában érkezik majd meg.
– És pontosan hogyan képzelted el ezt a kulturált megoldást? – kérdezte, egyenesen a férje szemébe nézve.
– Méltányosan – hajolt előre kissé Gábor. – A törvény szerint minden, amit a házasság alatt szereztünk, fele-fele arányban oszlik meg. De én nem akarom, hogy utcára kerülj. Ezt a lakást természetesen megtartom. Nagyobb, közelebb van a belvároshoz, és a felújítást is én irányítottam. Neked ott marad a másik lakásunk, az a külső kerületben lévő. Igaz, csak garzon, de egy egyedülálló nőnek bőven elegendő.
Nóra hallgatta, és érezte, ahogy szája sarka akaratlanul is felfelé mozdul. A város szélén lévő kis garzont bérlők lakták, és éppen abból a bevételből fizették ennek a fényűző, háromszobás lakásnak a rezsijét, amelyben most ültek.
– Továbbá – folytatta Gábor rendíthetetlen nyugalommal, a hallgatását gyenge ellenfél beleegyezéseként értelmezve –, az autót megtartom. Az a terepjáró nekem munkaeszköz is, a pozíciómmal jár, bizonyos szintet képviselnem kell. Neked odaadhatjuk a nyaralót. Ültethetsz virágokat, friss levegőn lehetsz. Jó kis telek, rendben tartott hely. Szerintem ez korrekt csere. Te kapsz egy lakást és egy vidéki házat, én pedig ezt az ingatlant és a kocsit. A bankszámláinkat mindenki megtartja magának.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz