Az első hónapban Kinga a családi csevegésbe küldözgette a cégtábláról készült fotókat és az elégedett ügyfelek dicséreteit. A második hónapban már a bérleti díjra panaszkodott. A harmadikban arra, hogy az emberek mindent olcsón és azonnal akarnak. A negyedikben pedig az adókra, amelyek „váratlanul túl magasnak bizonyultak”.

Eszter egyetlen üzenetre sem reagált.

Egyik nap Gábor megmutatta neki az anyjától érkezett üzenetet:

„Ha akkor odaadtátok volna azt a kétmillió-négyszázezer forintot, Kinga rendesen be tudta volna indítani az üzletet. Így meg csak küszködik.”

Eszter fanyarul elmosolyodott.

— Vagyis még mindig mi vagyunk a hibásak.

— Természetesen — mondta Gábor. — Hiszen nem finanszíroztunk meg egy üzleti terv nélküli álmot.

Aztán válaszolt az anyjának:

„Anya, sok sikert kívánunk Kingának, de a pénzügyeinkről többé nem beszélünk.”

A válasz szinte azonnal megérkezett:

„Idegen lettél.”

Gábor hosszú ideig nézte a kijelzőt. Végül kitörölte az üzenetet.

— Fáj? — kérdezte Eszter halkan.

— Igen. De régebben jobban fájt, amikor mindenki másnak próbáltam megfelelni, csak nektek nem.

Eszter megfogta a kezét.

Még azon az estén Lilla odavitte hozzájuk a rajzát. A papíron az új otthonuk állt, az ablakban három apró alak nézett kifelé, alul pedig girbegurba betűkkel ez állt:

„Innen nem küldenek el minket.”

Eszter sokáig nézte a lapot. Aztán nem a hűtőre tette ki, hanem óvatosan becsúsztatta abba a mappába, amelyben a lakás papírjait őrizték.

9. szakasz. Az üres lakás bérlőt keres

Ilona eközben megpróbálta kiadni a régi lakást.

Csakhogy bútorok nélkül, félkész felújítással és az öreg konyhával nem volt túl vonzó. Az érdeklődők eljöttek, körbenéztek, udvariasan bólogattak, majd többnyire soha többé nem jelentkeztek. Egy fiatal férfi végül ki is mondta, amit a többiek csak gondoltak:

— Ennyi pénzért legalább egy hűtő azért lehetne benne.

Ilona megsértődött, és rögtön felhívta Gábort.

— A hűtőt azért otthagyhattátok volna egy időre. Nektek úgyis régi már.

— Anya, használjuk.

— Akkor vettetek volna újat!

— Miből?

— Hát ha hitelt kaptatok, akkor csak van bennetek bizalma a banknak.

Gábor lehunyta a szemét. Már nem is a mondat fájt neki, hanem az, hogy pontosan tudta: ugyanaz a régi játszma próbál újra elindulni.

— Anya, most dolgom van — mondta végül, és letette.

Eszter közben Lillával együtt matricákat ragasztott az új polcokra. Hallotta a beszélgetés nagy részét, mégsem szorult össze úgy a gyomra, mint korábban. Régen egy ilyen telefonhívás tönkretette volna az egész estéjét. Most inkább csak olyan volt, mint valami távoli zaj a fal túloldaláról.

Egy héttel később Ilona előzetes bejelentés nélkül megjelent náluk.

Ezúttal azonban nem tárult ki előtte az ajtó. Gábor csak résnyire nyitotta ki, a lánc fent maradt.

— Anya, előbb telefonálnod kellett volna.

Ilona meghökkent.

— Én vagyok az anyád.

— Ettől még szólni kell, mielőtt jössz.

Az asszony megpróbált benézni a válla fölött. Látta a világos előszobát, az új tapétát, Lilla kis csizmáit a fal mellett. Eszter kicsit hátrébb állt, nyugodtan, mozdulatlanul.