Ilona megérkezett, hogy átvegye a kulcsokat.

Belépett, tett néhány lépést, aztán megtorpant.

— Hol van a hűtő? — kérdezte élesen.

— A miénk volt. Elhoztuk — felelte Eszter.

— És a mosógép?

— Az is a miénk.

— A nappaliban álló kanapé?

— Azt is mi vásároltuk.

Ilona végigsietett a szobán. A helyiség szinte teljesen kiürült. A padlón világosabb négyzetek jelezték, hol álltak korábban a bútorok. Eszter abban a pillanatban először látta igazán ezt a lakást olyannak, amilyen előttük lehetett: nem otthonnak, hanem puszta négyzetmétereknek.

— Mindent elvittek? — Ilona hangja megbicsaklott a felháborodástól.

Gábor fáradtan sóhajtott.

— Anya, csak azt vittük el, ami a miénk.

— És itt most mégis hogyan lehet élni?

Eszter ránézett, nyugodtabban, mint ahogy belül érezte magát.

— Hiszen éppen azt akarta, hogy maga rendelkezhessen a lakással.

Ilona arca elsápadt.

— Azt hittem, legalább a legszükségesebb dolgokat itt hagyjátok.

— Itt hagytunk mindent, ami az ön tulajdona.

Kinga, aki az anyjával együtt érkezett, bekukkantott a konyhába, aztán fintorogva visszafordult.

— Anya, én ide biztosan nem költözöm be. Ez teljesen üres.

Ilona hirtelen felé kapta a fejét.

— Mégis mire számítottál?

— Hát… hogy ők itt hagyják a bútorokat. Meg hogy normális állapotban lesz minden. Nekem műhelyt kellene nyitnom, nem itt felújítgatni.

Gábor halkan felnevetett. Nem jókedvében. Keserűen.

— Hát ennyit jelent a családi segítség.

Eszter letette a kulcsokat az ablakpárkányra.

— Kiürítettük a lakást, ahogy kérte.

7. szakasz. Az új ajtó

Az új otthon festékszaggal és idegen porral fogadta őket, de Lilla boldogan szaladt egyik szobából a másikba.

— Ez az enyém? Tényleg az enyém?

— A tiéd — mondta Gábor. — Csak a tapétát majd együtt választjuk ki.

Eszter leült egy dobozra a konyha közepén, és hirtelen sírni kezdett. Nem bánatában. Inkább azért, mert hetek óta tartotta magát, és most egyszerre szakadt ki belőle minden feszültség. Gábor mellé telepedett, átkarolta a vállát.

— Itthon vagyunk — mondta csendesen.

— Húsz év hitellel a nyakunkban.

— De ultimátumok nélkül.

Egyszerre nevettek és sírtak.

Az első hetek nem voltak könnyűek. Matracokon aludtak, dobozokról ettek, folyton keresték, melyik csomagba került a só, és azon vitatkoztak, milyen színű legyen a függöny. Eszter azonban minden este a saját kulcsával zárta be az ajtót, és olyan nyugalom telepedett rá, amelyet már nagyon régóta nem érzett.

Ilona eleinte nem telefonált. Később mégis felhívta Gábort.

— Hideg van abban a lakásban. Ki kell cserélni az ablakokat.

— A hálóban és a gyerekszobában mi már kicseréltettük őket, anya. A saját pénzünkből. A konyhára és a másik szobára akkor azt mondtad, úgy is megfelel.

— Akkor is meg kellett volna csinálnotok az egészet!

— Nem.

Ez a rövid szó Gábor számára szinte új volt. Nehéz kimondani, de hasznos.

Ilona egyetlen válasz nélkül lecsapta a telefont.

8. szakasz. Műhely mások pénze nélkül

Két hónappal később Kinga végül mégis megnyitotta a varrodáját. Nem a piac melletti forgalmas helyiségben, ahogy tervezte, hanem egy vegytisztító melletti apró zugban. A pénzt Ilona adta neki: hozzányúlt a megtakarításaihoz, eladta néhai férje régi autóját, és még a szomszédasszonytól is kölcsönkért.