Három nappal később a bank jóváhagyta a hitelt.

Ilona nem tőlük értesült róla. Kinga meglátta a hirdetést Gábor telefonján, amikor a férfi kiment a telekre Lilla egyik kabátjáért, és azonnal továbbadta a hírt az anyjának.

Este Ilona már nem sértetten telefonált. A hangjában ezúttal nyílt düh feszült.

— Szóval lakásra van pénzetek, de a húgodnak segíteni már nincs?

Gábor kihangosította a készüléket. Eszter ott állt mellette.

— Anya, erre a lakásra három éve gyűjtünk.

— És akkor mi van? Kinga is szeretne normálisan élni!

— Akkor dolgozzon, és tegyen félre.

— Hogy mersz így beszélni a húgodról?

— Pont úgy, ahogy te azt mondtad nekünk, hogy költözzünk ki.

A vonal túlsó végén néhány másodpercig néma csend lett.

— Én csak azért mondtam, hogy elgondolkodjatok.

Eszter halkan, de nagyon tisztán szólalt meg:

— Elgondolkodtunk. És saját otthont veszünk.

Ilona meghallotta a hangját, és azonnal fellobbant benne a harag.

— Ó, hát így állunk! Vagyis az én lakásom már nem is kell nektek?

— Ön kérte, hogy ürítsük ki — mondta Gábor.

— Nem gondoltam, hogy ennyire szó szerint veszitek!

Eszter a férjére nézett. Akkor értette meg igazán. Ilona soha nem azt akarta, hogy valóban elmenjenek. Azt akarta, hogy megijedjenek.

Csakhogy a félelem addigra már banki szerződéssé alakult.

5. szakasz. Az utolsó hónap

Nekiláttak a pakolásnak.

Először a könyvek kerültek dobozokba, aztán az idényruhák és Lilla régebbi játékai. Később jött az edények sora, az ágynemű, az iratok. Eszter gondosan feliratozott mindent: „Konyha”, „Gyerekszoba”, „Papírok”, „Téli holmik”.

Minden egyes lezárt dobozzal mintha levált volna egy darab az ottani életükből.

Ilona kétszer is megjelent náluk.

Először azért, hogy ellenőrizze, nem visznek-e el olyasmit, ami szerinte nem illeti meg őket.

— Ezt a szekrényt én vettem — közölte az előszobában állva.

— Vigye nyugodtan — válaszolta Eszter teljes nyugalommal. — Már rendeltünk másikat.

Ilona láthatóan nem erre számított.

— És a függönyök?

— Azokat is megtarthatja.

— Én nem így értettem!

— Hanem hogyan?

Ilona összeszorította a száját, majd bevonult a konyhába. Levett a polcról egy bögrét, amelyet évekkel korábban Lillának adott ajándékba.

— Ez az enyém.

Lilla csendesen megszólalt:

— Nagyi, ezt te adtad nekem születésnapomra.

Ilona mozdulata félbeszakadt. Egyetlen pillanatra zavarba jött. De tényleg csak egyetlen pillanatra.

— Hát… ha odaadtam, akkor vidd csak.

Eszter szó nélkül beletette a bögrét abba a dobozba, amelyre azt írta: „Gyerekszoba”.

Másodszor Ilona Kingával együtt érkezett. Kinga körbenézett a szétszedett, félig kiürített lakáson, aztán olyan természetességgel szólalt meg, mintha már rég eldöntött tényről beszélne:

— És én majd beköltözhetek ide? Úgyis üres lesz.

Ilona élesen a lányára pillantott.

— Majd meglátjuk.

Eszter ekkor értette meg: Kinga már saját magát képzelte a lakás úrnőjének. Ilonának azonban megvoltak a maga tervei is.

6. szakasz. Az üresség, amelyben nincs semmi diadal

A költözést végül a hónap utolsó napjára időzítették.

A rakodók sorra vitték le a dobozokat, a kanapét, Lilla biciklijét, a konyhaszékeket és a mosógépet is, amelyet annak idején saját pénzből vettek. A régi lakásban nem maradt más, csak csupasz falak, egy idegen, öreg szekrény, a tűzhely és az a poros, állott szag, amelyet addig a bútorok és a mindennapi élet valahogy elfedtek.