És most kiderült, hogy mindez csupán ideiglenes volt.

Otthon Eszter lefektette Lillát, aztán elővette a laptopját.

— Mit csinálsz? — kérdezte Gábor.

— Lakásokat nézek.

— Most?

— Most. Hónap végéig kaptunk időt.

Gábor leült mellé.

— Négymillió-kilencszázhatvanezer forintunk van. Ha a vésztartalékhoz nem nyúlunk, az önerő talán kijön belőle.

— Akkor a tartalék marad érintetlen. Csak olyat nézünk, amit tényleg elbírunk.

Gábor a kezére tette a kezét.

— Eszter, én nem adom oda Kingának ezt a pénzt.

Eszter figyelmesen ránézett.

— Akkor sem, ha anyád nyomást gyakorol rád?

— Akkor sem, ha rossz fiúnak fog tartani miatta.

Eszter azon a napon először tudott igazán levegőt venni.

3. szakasz. A lakás, amelyet nem ők választottak

A következő napok hajszává változtak. Munka, óvoda, lakásnézések, telefonok ingatlanosoknak, hitelszámítások. Eszter táblázatokat készített, Gábor pedig műszak után rohant megnézni az újabb és újabb lehetőségeket.

Ilona minden este telefonált.

Eleinte lágy hangon próbálkozott:

— Gáborkám, gondold át még egyszer. Kinga mégiscsak nem idegen.

Aztán sértődöttségbe fordult a hangja:

— Nem hittem volna, hogy ennyire érzéketlen tudsz lenni.

Később már nem is kerülgette a témát:

— Eszter beszélt tele. Amíg ő nem volt, te még rendes fiú voltál.

Gábor hallgatta az anyját, közben elvörösödött, ujjai görcsösen szorították a telefont, mégis minden alkalommal ugyanarra jutott:

— Anya, pénzt nem adunk. A lakásból pedig elköltözünk.

Az ötödik napon Ilona már Eszternek írt üzenetet.

„Elérted, amit akartál. Elszakítottad a fiamat az anyjától. Remélem, nem fogsz szégyenkezni, amikor a lányod szemébe nézel.”

Eszter a konyhaasztalnál ülve olvasta el a sorokat. Lilla éppen gyurmából formált egy kis házat, piros tetővel.

— Anya, nekünk mikor lesz saját házunk? — kérdezte hirtelen.

Eszter keze megállt a telefon fölött.

— Hamarosan, kicsim.

— Olyan, ahonnan a nagyi nem küldhet el minket?

Gábor, aki a tűzhely mellett állt, egy pillanat alatt elfordította a fejét.

Eszter leguggolt a lánya mellé.

— Igen. Olyan lesz, ahonnan senki sem tehet ki bennünket.

Még azon az estén rábukkantak egy lehetőségre. Egy régi házban lévő, szerény méretű kétszobás lakás volt, a városrész túlsó végén. Nem csillogott-villogott, a felújítása sem volt tökéletes, de iskola, park és buszmegálló is akadt a közelben. Az ára a határukat súrolta, de még éppen belefért.

Gábor sokáig nézte a képeket, aztán halkan megszólalt:

— Ez az.

Eszter bólintott.

— Holnap megnézzük.

4. szakasz. Megalázkodás helyett szerződés

A lakás világosabbnak bizonyult, mint a hirdetésben. A konyha öreg volt, a parketta minden lépésnél megnyikordult, az ablakok pedig egy belső udvarra néztek, ahol hatalmas nyárfák magasodtak. Lilla azonnal kiszemelte magának az erkély melletti szobát.

— Ide kerül majd az ágyam, oda pedig az íróasztalom — jelentette ki határozottan. — És innen senki sem fogja mondani, hogy költözzünk el?

Az ingatlanos nő zavartan elmosolyodott. Eszter érezte, ahogy fájdalmasan összeszorul a mellkasa.

— Senki — felelte Gábor. — Ha a bank rábólint.