„Nekünk a kislányunk élete fontosabb” — felelte Eszter halkan, de határozottan
Igazságtalan, fájó és megalázó családi ultimátum.
— Nem tudjátok? — kérdezett vissza Ilona, a hangjában éles gyanakvással. — Vagy inkább nem akarjátok?
Eszter nyugodtan állta az anyósa tekintetét.
— Nem akarjuk a lakásra félretett önerőt egy olyan vállalkozásba tenni, aminek még a kockázatait sem számolta ki senki.
Az asztal fölött hirtelen megült a csend. Még Lilla is abbahagyta a ceruzák zörgetését a másik szobában.
Kinga megvetően felhorkant.
— Vagyis nektek fontosabb egy lakás, mint az én életem?
— Nekünk a kislányunk élete fontosabb — felelte Eszter halkan, de határozottan. — Meg az, hogy a családunk ne omoljon össze.
Ilona lassan félretolta maga elől a csészét.
— Család, igen? Rendben, akkor beszéljünk őszintén. Hat éve laktok az én lakásomban szinte ingyen. Ha albérletet fizettetek volna, már legalább négymillió forintot odaadtatok volna idegeneknek. Én segítettem nektek. Most rajtatok a sor, hogy Kingának segítsetek.
Gábor végre letette a kanalát.
— Anya, fizetjük a rezsit, mi csináltattuk meg a konyhát, ablakot cseréltünk, vízvezetéket javíttattunk…
— Magatoknak csináltátok! — vágott közbe Ilona. — Ne kezdj itt nekem minden csavarral elszámolni.
Eszter érezte, ahogy valami hideg végigfut benne. Az anyósa szavai fájtak, de közben különös módon hasznosak is voltak: leszakították az utolsó illúziók vékony hártyáját.
— Ilona, akkor jól értem? Választás elé állít minket: vagy odaadunk Kingának kétmillió-négyszázezer forintot, vagy költözzünk ki?
— Pontosan — mondta Ilona. — Hónap végéig ürítsétek ki a lakást, ha nem akartok családként viselkedni.
Gábor hirtelen felpattant.
— Anya, felfogod, hogy van egy gyerekünk?
— Éppen miatta kellene hálásnak lennetek. Más a helyetekben a földet csókolná örömében.
Eszter is felállt.
— Lilla, tedd el a ceruzáidat. Megyünk haza.
Kinga félmosollyal jegyezte meg:
— Haza? Egyelőre még haza.
Eszter felé fordult, és egy pillanatra megállt előtte.
— Jegyezd meg, mit mondtál. Egyszer még te magad is meghallod, milyen ocsmányul hangzott.
2. szakasz. Út hazafelé, szavak nélkül
A városig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
Lilla szinte azonnal elaludt, a papírbabáját a mellkasához szorítva. Gábor olyan erősen markolta a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjai. Eszter az út menti fényeket figyelte, és azon gondolkodott, milyen furcsa: hat éven át otthonnak nevezte azt a lakást, pedig valahol mélyen mindig tudta, hogy igazi otthon csak akkor lesz belőle, ha a kulcsok valóban az övék.
— Sajnálom — szólalt meg végül Gábor.
Eszter nem fordult felé azonnal.
— Pontosan mit?
A férfi keserűen elmosolyodott.
— Azt, hogy elmondtam neki, mennyit tettünk félre. Azt, hogy azt hittem, anya egyszerűen csak örül nekünk. Hogy gyűjtögetünk, készülünk valamire. És azt is, hogy nem vettem észre hamarabb, mire megy ki az egész.
— Bízni akartál az anyádban.
— Ő meg fejben már el is költötte a pénzünket.
— Igen.
Gábor bekanyarodott az udvarba. A negyedik emeleti ablakuk meleg, sárgás fénnyel világított. Az a lakás volt az, ahol Lilla megtette az első lépéseit. Ahol Eszter egy régi hokedlin egyensúlyozva tapétázta a konyhát. Ahol Gábor éjszaka rakta össze a kiságyat, és csak suttogva bosszankodott, nehogy felébressze az újszülött lányukat.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz