Erre mindenki nevetésben tört ki.

Nekem viszont akkorra már semmi kedvem nem volt nevetni.

A vacsora végén a pincér diszkréten odalépett az asztalunkhoz, és elénk helyezte a számlát. Zoltán rápillantott, majd egyetlen mozdulattal elém tolta a papírt.

1 520 000 forint.

Egy másodpercig azt hittem, rosszul látok.

– Ez biztosan tévedés – mondtam halkan.

– Nem, drágám – felelte Zoltán mosolyogva. – Ennyibe kerül egy ilyen este.

– De hiszen te rendelted meg mindezt.

– És akkor?

– Azt mondtad, te fizetsz.

A mosoly azonnal eltűnt az arcáról.

– Ne csinálj jelenetet mindenki előtt!

– Nem csinálok jelenetet – válaszoltam, igyekezve nyugodt maradni. – Egyszerűen nem fogok kifizetni egy vacsorát, amelynek a költségeit velem előre senki nem beszélte meg.

Katalin felháborodva csapott az asztalra.

– Hogy beszélhetsz így a férjeddel a saját születésnapján?

– Ennek semmi köze a születésnapjához – néztem rá. – Arról van szó, hogy ezt az összeget senki nem egyeztette velem.

Zoltán közelebb hajolt, a hangja parancsolóvá vált.

– Add ide a kártyádat!

– Nem.

Alig hangzott el ez az egyetlen szó, az asztalnál olyan csend lett, mintha valaki elvágta volna a beszélgetések fonalát. Még azt is hallottam, ahogy a szomszédos asztalnál halkan összekoccannak a poharak.

Zoltán arca vörösbe borult.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy ezt nem fogom kifizetni.

A következő pillanatban felpattant, felkapta a borospoharát, és az arcomba öntötte a tartalmát.

– Nem akarod most azonnal kifizetni az 1 520 000 forintot? Akkor még ma este elválok tőled!

A bor végigcsorgott az arcomon, a hajamon, a ruhám nyakán.

Katalin dermedten meredt rám. De nem úgy tűnt, mintha a fia viselkedése döbbentette volna meg igazán. Inkább attól rémült meg, hogy most az egész étterem szeme láttára kiderülhet, milyen család is az övék.

Zoltán arra számított, hogy összeomlok.

Én azonban nem sírtam, nem kiabáltam, és nem könyörögtem. Elővettem a telefonomat, kikerestem egy számot, majd hívást indítottam.

– Jó estét, Gábor – mondtam, amikor az ügyvédem felvette. – Szeretnék holnap reggelre időpontot kérni. A házasságomról lenne szó.

Zoltán hitetlenkedve bámult rám.

– Te most tényleg telefonálsz?

– Igen.

– Azt hiszed, nélkülem bármit is el tudsz érni?

Bontottam a vonalat, a telefont visszacsúsztattam a táskámba, és felálltam az asztaltól.

– Majd kiderül – feleltem halkan.

A vállamra vettem a táskámat, aztán a pincér felé fordultam.

– Megtenné, hogy külön számlákat készít? Mindenki fizesse ki azt, amit ő rendelt. Ami pedig ezen felül marad, azt a férjem rendezi.

A pincér bólintott volna, de Zoltán azonnal közbevágott.

– Az én vendégeim itt egy fillért sem fizetnek! Én hívtam meg őket!

– Akkor talán ideje, hogy valóban te állj helyt értük – válaszoltam.

Ezután elindultam a kijárat felé.

A hátam mögül hallottam, ahogy Zoltán a nevemet kiáltja, közben az anyja próbálta csitítani. Nem fordultam vissza. Egyetlen pillanatra sem.

Aznap éjjel szállodában aludtam.

A ruhámon ott sötétlettek a borfoltok, a hajamból még mindig áporodott vörösborillat áradt. Mégis, hosszú idő után először éreztem azt, hogy a levegő nem szorul a mellkasomba. Mintha végre újra rendesen kapnék levegőt.