Másnap reggel már Gábor irodájában ültem, és részletesen elmondtam neki mindent, ami az étteremben történt.

Figyelmesen hallgatott végig, nem szakított félbe. Amikor befejeztem, néhány pontos kérdést tett fel.

– Van közös bankszámlájuk? Közösen felvett hitel? Ingatlan, amely mindkettejük nevén szerepel?

– A lakást még az esküvőnk előtt vettem, a saját megtakarításomból – mondtam. – Zoltán neve nincs rajta a tulajdoni lapon.

Gábor lassan bólintott.

– És az elmúlt években körülbelül mennyi pénzt adott kölcsön a férjének?

Elővettem a telefonomat, megnyitottam a banki alkalmazást, és elé tettem a képernyőt.

Az utalások hosszú sorban követték egymást. Autójavítások. Vállalkozási költségek. Hitelrészletek. Állítólag sürgős számlák, amelyeket „azonnal” ki kellett fizetni. Több mint két év alatt komoly összeg gyűlt össze.

Minden átutaláshoz megvolt a bizonylat. Ráadásul Zoltán üzeneteiben újra és újra szerepelt, hogy visszaadja a pénzt. Hol a következő hónapban, hol egy nagyobb bevétel után, hol akkor, amikor végre „egyenesbe jön”.

– Ez lényeges lehet – jegyezte meg Gábor. – De alaposan át kell néznünk, mely tételeknél bizonyítható jogilag, hogy kölcsönről volt szó, és melyek minősülhetnek közös háztartási kiadásnak. Kérem, semmit ne töröljön. Minden iratot, üzenetet, bizonylatot őrizzen meg.

Aznap délután Zoltán legalább hússzor keresett telefonon.

Először dühös üzeneteket küldött.

„Tönkretetted a születésnapomat.”

„Mindenki előtt megaláztál.”

„Azonnal gyere haza, és kérj bocsánatot!”

Később a hangneme megváltozott.

„Beszéljük meg nyugodtan.”

„Tudod, hogy szeretlek.”

„Anyám teljesen kikészült. Nem lett volna szabad így viselkedned.”

Egyetlen üzenetében sem kért bocsánatot azért, hogy bort öntött az arcomba.

Este végül személyesen jelent meg a szálloda előtt. Amikor lementem a hallba, láttam rajta, hogy kimerült. Idegesen toporgott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Mi ez az egész, Katalin? – kérdezte.

– El akarok válni.

Felnevetett, de a nevetése üresen és erőltetetten csengett.

– Ne beszélj ostobaságokat. Nem dobhatod el az egész házasságunkat egyetlen vacsora miatt.

– Nem a vacsoráról van szó – mondtam. – Hanem arról, hogy évek óta úgy viselkedsz, mintha a pénzem a tiéd lenne, és mintha nekem nem járna tisztelet.

– Én vagyok a férjed!

– Ettől még nincs jogod megalázni.

Egy rövid ideig csak nézett rám. Aztán lehalkította a hangját, mintha valami titkot készülne kimondani.

– Rendben. Akkor elmondok valamit, amit talán még nem tudsz. A cégem nagy bajban van. Tartozásaim vannak. Nem akartam, hogy megtudd.

A vallomása váratlanul ért, de nem változtatott azon, amit éreztem.

– Miért nem mondtad el?

– Mert nem akartam, hogy aggódj.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Azért nem mondtad el, mert tudtad, hogy ha őszinte lennél velem, nem pénzelnélek tovább.

Zoltán lesütötte a szemét.

Aztán kimondta azt a mondatot, amelyet valószínűleg már régóta tartogatott.

– Ha most elhagysz, mindent elveszítek.

Hosszú másodpercekig néztem rá.

Régebben ez a mondat biztosan maradásra bírt volna. Adtam volna neki még egy esélyt, felvettem volna érte egy újabb hitelt, vagy hittem volna még egy újabb ígéretnek.