Zoltán családja gyorsan hozzászokott ahhoz, hogy nálunk senkinek sem kell különösebben aggódnia az anyagiak miatt.

Az anyja, Katalin, rendszeresen megjegyezte, milyen szerencsés az ő fia, hogy olyan asszonyt vett el, aki ért a pénzhez.

Arról viszont mélyen hallgatott, hogy a fia egyre többet költ, közben egyre kevesebbet keres, a kettő között tátongó rést pedig szinte észrevétlenül az én fizetésem tömi be.

Azon az estén Zoltán bejelentette, hogy a születésnapjára családi vacsorát akar szervezni.

Nyolc embert hívott meg: az édesanyját, a húgát, a sógorát, két unokatestvérét és még néhány közeli rokont.

Amikor megkérdeztem, hol szeretné megtartani a vacsorát, büszkén kimondta egy elegáns kecskeméti étterem nevét, amelyről már korábban is hallottam.

Az a hely a borsos árú borairól, különleges konyhájáról és előkelő hangulatáról volt híres.

Emellett az étterem a tengeri herkentyűkből készült fogásairól és a már-már fényűző kiszolgálásáról is ismert volt.

– Különtermet foglaltam – közölte Zoltán diadalmasan. – Évente csak egyszer van születésnapom. Ilyenkor igazán megengedhetünk magunknak egy kis luxust.

– És nagyjából mennyibe fog ez kerülni? – kérdeztem óvatosan.

Ő csak felnevetett, mintha valami nevetséges apróságot hoztam volna szóba.

– Már megint ezzel kezded? Valahogy majd megoldjuk.

Ezt a mondatot addigra már túlságosan is jól ismertem.

Mégis vele tartottam. Nem akartam jelenetet rendezni a rokonai előtt, és valahol mélyen abban reménykedtem, hogy talán most az egyszer valóban rendbe szedte a pénzügyeit.

Amint beléptünk az étterembe, rögtön láttam rajta, mennyire élvezi a helyzetet. Zoltán azon az estén úgy viselkedett, mintha legalábbis ő lenne a hely tulajdonosa. Drága zakót vett fel, harsány jókedvvel üdvözölte a családtagjait, a pincérekkel pedig olyan fölényes könnyedséggel beszélt, mintha az egész személyzet neki tartozna engedelmességgel.

Katalin azonnal magához ölelt.

– Gyönyörű vagy ma este! – mondta lelkesen. – Remélem, most nem fogsz a pénzen aggódni. Zoltán megérdemli, hogy egyszer igazán kényeztessék.

Elmosolyodtam, de nem válaszoltam. Nem akartam már az este elején vitát nyitni.

Az első óra még meglepően kellemesen telt. A vendégek beszélgettek, a pincérek egymás után hozták ki a fogásokat, Zoltán pedig minden újabb rendelést úgy fogadott, mintha ezzel valami hatalmas sikert aratna.

Aztán egy pillanatra megakadt a szemem a borlapon. Az egyik pincér letette az asztal szélére, és véletlenül pont egy árra láttam rá.

Egyetlen palack bor többe került, mint amennyit én egy teljes héten át élelmiszerre szoktam elkölteni.

– Zoltán – hajoltam közelebb hozzá, és halkan szóltam –, biztos vagy benne, hogy ezt ki tudod fizetni?

Rám sem nézett.

– Kérlek, ne most kezdd!

Néhány perccel később rendelt még két üveggel ugyanabból a drága borból. A társaságból többen szintén a menü legborsosabb árú ételei mellett döntöttek. Katalin homárt kért, a lánya pedig olyan különleges desszertet választott, amelynek árát hangosan, ámuldozva olvasta fel.

– Egyszer élünk! – jelentette ki Zoltán széles mosollyal.