Még aznap megszólalt a kaputelefon. A gyerekek órán voltak, ezért beengedtem Gábort az előszobába. A kabátját sem vette le, csak megállt az ajtó mellett.

– Felfogod, mennyi marad nekem ezek után? – kérdezte. – A könyvelés levonta a fizetésem felét. Nekem is vannak kiadásaim. Az autót fenn kell tartani, anyámnak is segítenem kell.

– Eszter különórái havi nyolcezerbe kerülnek – feleltem nyugodtan. – Rékának ott a tánc, Márknak az iskola meg az edzés. Aztán étel, ruha, gyógyszer, rezsi. Ismered ezt a felsorolást, Gábor. Évekig együtt számolgattuk.

– Régen ketten döntöttük el, mire megy a pénz. Most meg úgy néz ki, hogy nekem csak fizetnem kell, és senki nem kérdez meg semmiről.

– Régen nem kértél genetikai vizsgálatot, mielőtt cipőt vettünk a gyereknek. És nem a gyerekek választották, hogy idáig fajuljon minden.

Gábor áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra. Láttam rajta, hogy keresi azokat a mondatokat, amelyekkel megint visszaterelhetné a beszélgetést arra, mennyire igazságtalan vele az élet.

– Én magamtól is tudnék segíteni – mondta végül. – Nem kellett volna odáig vinni, hogy levonják. Visszavonhattad volna ezeket a papírokat, ha tényleg azt akarod, hogy valahogy még szóba álljunk egymással.

– A gyerekekkel való kapcsolattartást senki sem tiltja neked – válaszoltam. – De az eltartásuk nem lehet jutalom azért, mert éppen jó kedved van. Egyszer már abbahagytad a támogatásukat, amikor úgy döntöttél, hogy idegenek neked.

Gábor még pár másodpercig állt ott, aztán elment. Nem kérte, hogy hívjam oda Esztert. Nem érdeklődött, hogyan sikerült Márk edzése, és azt sem kérdezte meg, Réka fellép-e az őszi műsoron. Én pedig nem találtam ki helyette ezeket a kérdéseket.

Később Eszter ért haza elsőként. Meglátta a férficipő nyomait a lábtörlőn, és azonnal rájött, ki járt nálunk.

– Kérdezett rólunk? – nézett rám.

– Ma a tartásdíj miatt jött – mondtam. – Ha veled akar beszélni, akkor keressen meg téged közvetlenül. És nem kell azonnal válaszolnod neki, ha nem akarsz.

Eszter hallgatott egy kicsit, majd elmesélte, hogy Nóra előző nap felhívta, és azt javasolta, menjenek el együtt egy könyvesboltba. A lányom igent mondott. Nem akartam ebből az apró közeledésből rögtön családi békülést faragni, és nem tettem úgy, mintha ez mindent helyrehozna.

Este Réka elővette a táncórák beosztását a hátizsákjából. A következő hétre plusz próbát írtak ki, az új hónap díját pedig be kellett fizetni.

– Anya, folytathatom? – kérdezte óvatosan. – Ha most kevés a pénz, kihagyhatok néhány alkalmat.

Megnyitottam a kiadási naptárat, megnéztem a befizetés határidejét, majd írtam a tanárnőnek, hogy Réka ott lesz a próbán. Korábban az ilyen bejegyzések mellé gyakran odaírtam magamnak: „Megkérdezni Gábort.” Most csak az óra időpontját és a fizetés napját rögzítettem.

– Tovább fogsz táncolni – mondtam a lányomnak. – Péntekig befizetem a díjat. Te pedig készülj a fellépésre.