„Ha fél éven át nekem adnád a béredet” — Eszter arcán lassan megfagyott a mosoly
Igazságtalan és mégis szívbemarkolóan érthető.
Katalin asszony belépett a konyhába, leült az asztalhoz, és mindkét kezével körbefogta a csészét, mintha annak melege tartaná össze. Eszter már tette is elé a szendvicsekkel megrakott tányért. Mindig így kezdte. Három év alatt nem is szokás lett belőle, inkább ösztönös mozdulat.
— Köszönöm — biccentett Katalin, de az ételhez hozzá sem nyúlt. — Ülj le. Beszélnünk kell.
— Jó reggelt, Katalin asszony — mosolyodott el Eszter, és óvatosan helyet foglalt vele szemben. — Történt valami?
— Nem történt semmi. Csak eljött az ideje, hogy komoly dolgokról is szót ejtsünk. Mégsem vagyunk idegenek egymásnak.
Eszterben kellemetlen érzés mozdult. Nem is annyira a mondatok miatt, inkább a hangsúly miatt. Katalin hangja puha volt, körülölelő, olyan, amilyenné akkor válik az emberé, amikor már régóta készül valamire, és előbb messziről kerülgeti a lényeget. Így szoktak felvezetni egy olyan kérést, amelyre nehéz nemet mondani.
— Én mindig szívesen beszélgetek — felelte Eszter, majd aprót kortyolt a teából. — Hallgatom.
— Tudod jól, hogy Nóra egyedül él. Már harmadik éve kínlódik. Hol ez akad el, hol az. Huszonhat éves lány, és még mindig nincs semmije, amihez igazán köthetné magát. Éjszakánként nem alszom miatta.
— Értem — bólintott Eszter. — Nehéz lehet, ha az ember gyereke nem találja a helyét. De Nóra még fiatal. Előtte az egész élet.
— Előtte, előtte… — legyintett Katalin. — De addig hol lakjon? Abban a szobában, amit bérel? Penészesek a falak. Tegnap voltam nála, a saját szememmel láttam. Majdnem rosszul lettem.
— Katalin asszony, ezt őszintén sajnálom. Talán segíthetnénk neki valami jobb albérletet keresni.
— Neki nem „valami jobb” kell — vágta rá az anyósa. — Saját kis otthonra van szüksége. Egy kezdőrészletre a lakáshitelhez. És én arra gondoltam…
Elhallgatott. Aztán felemelte a tekintetét, és úgy nézett Eszterre, mint aki szerint a válasz már rég magától értetődik.
— Te jól keresel, Eszterkém. Tudom, hogy rendes fizetésed van. Ha fél éven át nekem adnád a béredet — az egészet, egy az egyben —, akkor meglenne a szükséges összeg. Kiszámoltam. Pont elég lenne az első befizetésre.
Eszter lassan letette a csészét. Valami megfeszült benne, de nem félelem volt az, inkább értetlenség. Olyasféle döbbenet, mint amikor valaki rossz helyen mond rossz tréfát.
— Az egész fizetésemet? — kérdezte halkan. — Fél éven keresztül?
— Az én lakásomban laktok — hajolt kissé előre Katalin. — Ingyen. Három éve. Ez nem kevés. Nem kérek semmi lehetetlent. Csak azt, hogy segíts a családnak.
— Katalin asszony, Gáborral mi fizetjük az összes rezsit. Minden hónapban. Mi vesszük a bevásárlást is, mindent, azt is, amit ön megeszik. Tavaly a konyhát is mi hoztuk rendbe. A saját kezünkkel, a saját pénzünkből.
— A konyhafelújítás az én lakásomban történt — felelte Katalin hidegebben. — Nem jótékonykodtál. Itt élsz, tehát természetes, hogy teszel is érte valamit.
— Nem állítottam, hogy jótékonykodtam volna. Csak azt mondom, hogy nem élősködünk magán. És azért odaadni a teljes fizetésemet, mert egy felnőtt ember három éve nem tudja eldönteni, mit kezdjen az életével… ne haragudjon, de ezt nem tudom megtenni.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz