Szeptember egyik reggelén Gábor magabiztos arccal jelent meg a bíróságon. Magával hozta a tavaszi orvosi vizsgálatáról készült irat másolatát, és azt próbálta magyarázni, hogy annak ismeretében nem maradhatott kétsége a felesége hűtlensége felől. Hallgattam, közben pedig olyan képek villantak fel bennem, amelyeket ő most mintha kitörölt volna: ahogy éveken át ő ment Eszterért a zeneiskolába, ahogy Márkot biciklizni tanította, ahogy Réka ágya mellett ült éjszakánként, amikor a kislánynak felszökött a láza.

Ezek az emlékek persze nem bizonyítottak vér szerinti kapcsolatot. Csak azt tették érthetővé, miért sebezte meg annyira a gyerekeket mindaz, amit mondott.

A bíróság a tárgyaláson ismertette az igazságügyi szakértői véleményt. A vizsgálat mindhárom gyermek esetében rendkívül magas valószínűséggel igazolta Gábor apaságát. A bíró mérlegelte a benyújtott bizonyítékokat, majd elutasította a férjem kérelmét, amelyben az apasági bejegyzés törlését kérte.

Amikor kiléptünk a teremből, Gábor megállt a fal mellett, és még hosszú másodpercekig lapozgatta a nála lévő iratokat. Aztán már jóval kevésbé biztos hangon megszólalt:

– Én ezt nem a semmiből találtam ki. Azt mondták, ilyen eredményekkel szinte lehetetlen gyereket nemzeni. Azt hittem, minden más hazugság volt.

– Te azt hitted, jogod van az anyád és a húgod előtt megvádolni engem – feleltem. – És úgy döntöttél, addig nem tartod el a gyerekeidet, amíg a saját verziódat ellenőrizgeted. Ezt is valaki tanácsolta?

Összecsukta a papírokat. Nem éreztem diadalt, és eszem ágában sem volt a gyerekek nevével ellátott szakvéleményt körbehordozni a családban. A tényeket a bíróság kimondta, de azt, hogyan kellene ezek után Eszterrel beszélni, Gábor helyett nem dönthette el senki.

A lépcsőnél Nóra várt ránk. Saját elhatározásából jött; már nyáron megkérdezte, szükségem van-e segítségre, én pedig megmondtam neki a tárgyalás napját. Amikor meglátta a bátyját, nem kezdte rögtön szemrehányásokkal ostromolni.

– Gábor, legalább most beszélsz majd Eszterrel? – kérdezte csendesen. – Nem a papírokról. Hanem arról, amit anya születésnapján hallania kellett.

– Beszélek vele, ha mindenki lenyugodott – válaszolta. – De ne kezdjétek most ezt az egészet végighordani a családon.

Ránéztem. Azon az ünnepségen még azt akarta, hogy mindenki hallja, amit mond. Most először neki lett volna szüksége mások hallgatására.

– Nem fogom szétküldeni a szakértői véleményt – mondtam. – Nóra azért tudja, hogyan zárult az ügy, mert erről már beszéltünk vele.

De azért, amit a gyerekeknek mondtál, neked kell majd vállalnod a felelősséget.

Szeptember végére a tartásdíj körüli külön ügy is lezárult. A bíróság kimondta, hogy Gábortól a három kiskorú gyerek után a fizetése és minden figyelembe vehető jövedelme felét kell levonni. Megkaptam a végrehajtáshoz szükséges iratot, és továbbítottam is a megfelelő helyre. Ettől kezdve a gyerekek pénze már nem azon múlt, Gábor éppen milyen hangulatban ébred reggel.

Október elején megérkezett az első tartásdíj a számlámra. Kétszer is megnyitottam a banki értesítést, ellenőriztem a közleményt, aztán az összeget is. Gábor béréből levonták azt a részt, amelyet a végrehajtási okirat előírt. Ez a pénz nem nekem szólt kárpótlásként mindazért, amin keresztülmentem. A gyerekeké volt.