– Anya, elmehetek?
Nem akartam helyette a saját sértettségemből válaszolni.
– Te szeretnél menni?
– Igen – mondta halkan. – De csak akkor, ha te is velem jössz.
Szombaton elmentünk.
Kinga új lakása kicsi volt, de rendben tartott. A konyha ablakában piros muskátli virágzott, az asztalon pedig előkészítve várta Nórát a liszt, a méz, a fahéj és a nyújtófa.
Amikor beléptünk, Kinga nem rohant oda hozzánk, nem próbált azonnal ölelkezni, és nem tett úgy, mintha a múlt hónapok nem léteztek volna.
Csak arrébb lépett az ajtóból.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta.
A mézeskalácsok közül néhány túl sötétre sült. Nóra az egyiket véletlenül a földre ejtette. Kinga lehajolt érte, felvette, és ezúttal nem korholta meg.
Később, amikor Nóra a konyhában a cukormázat kevergette, mi ketten a nappaliban maradtunk.
– Emese – szólalt meg Kinga csendesen –, tudod, mi volt a legnehezebb az egészben?
Nem feleltem.
– Amikor eladtam a házat, és ki kellett pakolnom Levente szobáját. Ott volt minden, amit a gyerekkorából megőriztem. A kisautói. A bizonyítványai. Egy régi focilabda. Akkor értettem meg, hogy hiába kapaszkodtam abba az épületbe ilyen kétségbeesetten. A fiam már régóta nem ott van.
Elakadt a hangja, és nyelt egyet.
– Amikor benneteket is elküldtelek, majdnem elveszítettem az utolsó családomat is.
Nem mondtam neki, hogy semmi baj.
Mert lett volna benne hazugság.
– Kinga, nekünk időre van szükségünk – mondtam végül. – Nórának különösen. Nem lehet onnan folytatni, mintha nem történt volna semmi.
Lassan bólintott.
– Tudom.
Aztán elővett egy apró fadobozt.
Amikor kinyitotta, egy régi karácsonyfadísz feküdt benne: kopott, piros üveggömb, az oldalán apró ezüstcsillaggal. Látszott rajta az idő, mégis valahogy nagyon óvatosan őrzött tárgynak tűnt.
– Ezt szeretném Nórának adni – mondta. – Levente gyerekkorában minden karácsonykor ezt akasztotta fel utoljára a fára.
Átvettem tőle a díszt.
És abban a másodpercben Levente hiánya olyan erővel szakadt rám, ahogy az elmúlt hónapokban talán egyszer sem.
Azóta Kingával ritkán találkozunk.
Nem élünk együtt, nincs közös kassza, nincs kölcsönadott pénz, és nincsenek többé kimondatlan, félreérthető ígéretek sem.
Nóra azonban időnként átmegy hozzá egy-egy délutánra. Ilyenkor mindig én viszem el, és én is hozom haza. Ez a szabály. Mindannyiunknak biztonságosabb így.
Az első ilyen látogatás után Nóra különös dolgot mondott az autóban.
– Anya, a mama ma megkérdezte, haragszom-e még rá.
– És mit válaszoltál?
– Azt, hogy igen – nézett ki az ablakon. – De attól még szeretem.
Erősebben markoltam meg a kormányt, mert nem akartam, hogy észrevegye, mennyire összeszorult a torkom.
Nóra nyolcévesen megértett valamit, amit sok felnőtt egész életében sem tanul meg: hogy a szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz. Lehet valakit szeretni úgy is, hogy közben fáj, amit tett. És lehet időt kérni anélkül, hogy az ember végleg bezárná az ajtót.
Karácsonykor a régi piros üveggömb került fel utoljára a fára, pontosan úgy, ahogy valaha Levente tette.
Nóra felállt a kis sámlira, két kézzel tartotta a díszt, mintha attól félne, hogy egyetlen rossz mozdulattól összetörik. Óvatosan felakasztotta az egyik felső ágra, majd lelépett, és visszafordult felém.
– Anya, ugye most már tényleg ez az otthonunk?
Körülnéztem a kisebb, bérelt lakásban. Nem volt hozzá nagy kert. Nem volt benne új kazán, sem tágas terasz, ahol nyári estéken le lehet ülni. A bútoraink egy része még mindig dobozokban állt, és sok minden ideiglenesnek tűnt.
De senki nem állt fölöttünk azzal, hogy másnap reggelre tűnjünk el.
Senki nem mondhatta Nórának, hogy nincs helye ott, ahol éppen aludni készül.
– Igen, kicsim – feleltem halkan. – Ez most már a mi otthonunk.
Nóra elmosolyodott.
– Akkor jó. Mert itt senki sem mondja nekem, hogy takarodjak.
Abban a pillanatban értettem meg igazán, hogy a tizenkétmillió-kilencszázezer forint visszaszerzése fontos volt. Szükséges volt. Igazságos is.
De mégsem az volt a legnagyobb győzelmem.
Hanem az, hogy a lányom végre megint biztonságban érezte magát.
Ezt a biztonságot pedig nem pótolja sem ház, sem örökség, sem pénz.