– Tudod, mi az, ami igazán fáj? Nem az, hogy adósságod van. Nem is az, hogy segítségre szorulsz. Hanem az, hogy komolyan azt gondoltad: én ezt majd végignézem, és rendben lévőnek tartom, hogy emiatt egy gyereket megszégyenítesz.

Ezzel kilépett a lakásból.

Mi másnap reggel eljöttünk.

Három héten át az egyik kolléganőm üresen álló, apró lakásában húztuk meg magunkat Győr-Nádorvárosban. Nem volt kényelmes, nem volt otthonos, de legalább csend volt benne, és senki nem kérdőjelezte meg, van-e jogunk ott aludni. Később sikerült találnom egy megfelelő albérletet. A saját lakásunkban élő bérlőkkel pedig abban maradtunk, hogy amikor lejár a szerződésük, visszaköltözünk.

Kingával addigra már nem beszéltünk közvetlenül a pénzről.

Minden üzenet ügyvédeken keresztül ment.

Nehéz időszak volt.

Ő eleinte azt állította, hogy a házra fordított összegek közül nem mindent kellene visszaadnia. Én viszont nem tudtam elfogadni, hogy az a pénz, amit részben Nóra jövőjére tettem félre, nyomtalanul eltűnjön egy olyan házban, ahonnan végül kiutasítottak minket.

Végül egyikünk sem kapott meg mindent, amit akart.

Független műszaki szakember mérte fel, pontosan milyen munkák történtek az ingatlanon, az ügyvédek pedig átnézték a számlákat, a szerződéseket és a korábbi üzeneteinket.

Hónapok teltek el tárgyalásokkal, számolgatással és feszült levelezésekkel. A végén Kinga írásban vállalta, hogy a tizennégymillió-hatszáznyolcvanezer forintos igényemből tizenkétmillió-kilencszázezer forintot megfizet.

A megállapodást ügyvéd ellenjegyezte.

A házat végül eladta. Nem Zsolt vette meg, hanem egy fiatal házaspár. A vételárból Kinga kifizette a vállalt összeget, majd Győrben vásárolt magának egy kisebb, földszinti lakást.

Zsolttal nem maradtak együtt.

Ezt sem tőle hallottam.

Anita néni mesélte később, amikor egyszer összefutott vele a piacon.

Azt gondoltam, ezzel lezárult minden.

Aztán egy decemberi péntek délután Nóra hazaért az iskolából, és némán letett elém egy borítékot.

– A mama küldte – mondta. – A tanító néni adta oda. A mama előre megbeszélte vele.

A borítékon az én nevem szerepelt.

Amikor felnyitottam, egy képeslapot találtam benne. Az elején régi fénykép volt: Levente kisfiúként, piros kabátban állt a győrújbaráti ház kapuja előtt.

Megfordítottam a lapot, és azonnal felismertem Kinga írását.

„Emese, tudom, hogy a pénzt visszaadtam, de amit Nóra előtt tettem, azt nem lehet egy átutalással helyrehozni. Azért nem kérek bocsánatot, hogy magányos voltam, mert a magány önmagában nem vétek. Azért viszont igen, hogy a félelmeimet rátok borítottam. Amikor azt kiáltottam, hogy takarodjatok, valójában attól féltem, hogy előbb vagy utóbb úgyis mindenki elmegy mellőlem. És végül én magam űztem el azokat, akik még szerettek.”

A képeslap alatt egy másik, kisebb papír is lapult.

Kézzel írt meghívó volt, gyerekesen egyszerű mondatokkal.

„Nóra, ha van kedved, szombaton süthetnénk mézeskalácsot. Nem muszáj eljönnöd. Csak azt szeretném, ha tudnád: a mama ajtaja nyitva áll előtted.”

Hosszú ideig csak bámultam a sorokat.

Nóra mellém kuporodott.