„Hol vannak a holmijaim?” Lilla kiáltotta remegő dühvel, amikor meglátta, hogy Viktória kidobálta a ruháit
Ez az elnyomó, képmutató gondoskodás rettenetesen fáj.
Lilla a hálószobája ajtajában állt, és dermedten nézte, mivé változtatta Viktória a szekrényét. A polcok fele üresen tátongott, mintha vihar söpört volna végig rajtuk. Az ágyon gondosan egymásra hajtogatva sorakoztak azok a darabok, amelyek valamiért kegyelmet kaptak: szürke blúzok, térdig érő sötét szoknyák, jellegtelen kardigánok. Csupa olyan ruha, amelyet az anyósa megfelelőnek ítélt egy férjes asszony számára.
— Hol vannak a holmijaim? — kérdezte Lilla, és a hangja remegett az elfojtott dühtől.
Viktória még csak hátra sem fordult. A tükör mellett állt, és éppen egy új képkeretet igazgatott a falon, benne valami ismeretlen férfi fényképével. Nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga történt volna, így felelt:
— Kidobáltam néhány oda nem illő rongyot. Egy férjes nő nem járkálhat ilyen kihívó öltözékekben. Most végre úgy nézel ki, mint a fiam tisztességes felesége.
Lilla úgy érezte, mintha belül elpattanna benne valami. Egy éve. Egy teljes éve tűrte ezt a zsarnokságot, amelyet Viktória gondoskodásnak nevezett. Egy éve hallgatta, hogyan kell rendesen levest főzni, miként illik összehajtani a fehérneműt, hogyan kell fogadni a férjet, amikor hazaér. Egy éve nézte végig, ahogy a saját kétszobás lakása lassan rossz ízlésű kiállítóteremmé változik, tele kacatokkal, csipketerítőkkel és giccses kiscicás képekkel.
— Az volt a kedvenc piros blúzom! — tört ki belőle, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. — És a kék ruhám is, amit Benedek vett nekem a születésnapomra!
— Túl rövid volt — vont vállat Viktória, miközben újabb szöget próbált a falba erőltetni. — A kivágása pedig egyenesen illetlen. Mit gondolnának az emberek? Hogy a fiam valami könnyelmű nőszemélyt vett el?
— Benedek! — kiáltotta Lilla, és kiviharzott a folyosóra. — Benedek, azonnal gyere ide!
A férje a konyha felől bukkant elő, kezében egy félbehagyott szendviccsel. Bűnbánó, bizonytalan mosoly ült az arcán.
— Lilla, mi történt? Anya azt mondta, csak segíteni akart átnézni a ruháidat…
— Segíteni? — Lilla majdnem megfulladt a felháborodástól. — Kidobta a holmijaim felét! Az engedélyem nélkül! Ráadásul akkor, amikor nem is voltam itthon!
Benedek zavartan egyik lábáról a másikra állt.
— Hát, anya… talán előbb meg kellett volna kérdezni… — kezdte halkan, minden határozottság nélkül.
— Ugyan mit kellett volna kérdezni? — lépett ki Viktória a hálószobából, kezében még mindig ott volt a fúró. — Egy családban minden közös. A lakás is, a holmik is. Én vagyok az idősebb asszony ebben a házban, jogom van rendet tenni.
— Közös? — Lilla hangja elhűlt, és a dühe jeges nyugalommá dermedt. — Miféle közös? Ezt a lakást én vettem, még az esküvő előtt! Eladtam a nagymamám garzonját, és a saját megtakarításomból pótoltam ki az árát!
— Lilla, ne kiabálj — kérlelte Benedek, de a szavaiban nyoma sem volt erőnek. — Anya már idős. Nehéz neki egyedül a saját lakásában. A lift folyton rossz, a fűtés is gyenge…
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz