– Rendben is vannak!

– Akkor a menyed miért beszél ekkora követelésről?

Zsolt hangjából eltűnt az udvarias távolságtartás. Már nem vendégként állt ott, hanem olyan emberként, akinek hirtelen gyanússá vált az egész történet.

Akkor esett le nekem, hogy ő nem pusztán egy látogató.

– Ön meg akarja venni ezt a házat? – kérdeztem tőle.

Zsolt röviden bólintott.

– Igen. Kingával nyár óta együtt vagyunk. Az volt a terv, hogy eladja az ingatlant, aztán hozzám költözik Balatonalmádiba. A vételár egy részéből pedig közösen belevágtunk volna valamibe.

– Mibe pontosan? – kérdeztem.

– Egy kisebb vendégház felújításába.

Kinga lehunyta a szemét.

Zsolt azonban folytatta:

– Nekem azt mondta, hogy a házra fordított felújításokat Levente hagyatékából fizette.

Mintha kirántották volna alólam a széket.

– Levente hagyatékából? – ismételtem.

– Igen.

– Levente hagyatékát a közjegyző előtt rendeztük. Ez a pénz az én megtakarításom volt. Olyan összeg, amit elsősorban a lányunk jövőjére tettem félre.

Zsolt lassan Kingára nézett.

– Ez igaz?

Az anyósom szája megremegett.

– Én csak… azt gondoltam, majd valahogy elrendezzük.

– Mikor? – kérdeztem tőle. – Miután eladtad a házat, és elköltöztél?

Kinga hirtelen leült a legközelebbi székre.

Először azt hittem, csak időt próbál nyerni. Aztán olyasmit mondott, amire egyikünk sem számított.

– Én eleinte nem is akartam eladni az egészet.

Zsolt értetlenül meredt rá.

– Tessék?

– Legalábbis az elején még nem – suttogta Kinga, és megtörölte a szemét. – Amikor megismertelek, olyan régóta nem éreztem már, hogy valakinek fontos vagyok. Te utazásokról beszéltél, tervekről, arról, hogy még nincs vége semminek, hogy nem vagyunk öregek.

Zsolt nem szólt közbe. Csak állt, összeszorított szájjal.

– Aztán megmutattad azt a vendégházat – folytatta Kinga. – Azt mondtad, ha lenne elég pénzünk, együtt rendbe hozhatnánk.

– De én soha nem kértem tőled, hogy elhallgasd az adósságaidat vagy a tartozásaidat – vágott közbe Zsolt.

– Tudom.

– Azt állítottad, hogy Emese és Nóra már keresik az új otthonukat.

Kinga akkor rám emelte a tekintetét.

– Azt akartam, hogy ne álljatok az utamba.

Ekkor a dühöm mellett valami egészen más is megmozdult bennem.

Nem részvét volt.

Inkább mélységes, hideg csalódás.

– Kinga, miért nem mondtad ki egyszerűen, hogy új életet akarsz kezdeni?

– Mert féltem – felelte rekedten. – Féltem, hogy Nóra többé nem akar majd látni. És attól is, hogy ha visszaadom neked a pénzedet, nekem nem marad semmim ahhoz, hogy újrakezdjem.

Egy pillanatra a folyosó felé nézett.

Nóra ott ült a fal mellett, a hátizsákját az ölébe húzva, és némán a cipőfűzőjét tekergette az ujjai között.

Már nem sírt.

Valamiért ez még fájdalmasabb volt, mint a zokogása.

Zsolt kiegyenesedett.

– Kinga, én ebben így nem fogok részt venni. A ház megvásárlásáról addig egyetlen szót sem beszélünk, amíg a családoddal nem tisztáztad a pénzügyeket.

Zsolt magához vette a kabátját, és határozott léptekkel az ajtó irányába indult.

Kinga utána kapta a hangját:

– Zsolt, kérlek…

A férfi megtorpant, de nem fordult vissza rögtön. Csak néhány másodperc után nézett rá.