– Tudja, ki az a férfi?

– Egyszer láttam csak. Elegáns kocsival érkezett. Úgy rémlik, Zsoltnak hívják.

Másnap Kinga közölte velem, hogy vasárnapig pakoljam össze minden holminkat.

– Addigra találd ki, hová mentek – mondta olyan hangon, mintha egy régi szekrény elszállításáról beszélne.

– Két nap alatt? – kérdeztem döbbenten.

– Van lakásod. Költözzetek vissza oda.

– Abban a lakásban bérlők vannak, határozott idejű szerződéssel. Ezt pontosan tudod.

– Ez engem nem érint – vont vállat.

Aznap este egy kolléganőm segítségével sikerült ideiglenes szállást találnom magunknak. Amikor Nóra már lefeküdt, elővettem a dobozokat, és elkezdtem beléjük hajtogatni a ruháit.

Nem akartam, hogy a lányom megint veszekedést halljon. Elég volt már neki abból, hogy a felnőttek széthulló világában kell kapaszkodót keresnie.

Vasárnap délután azonban Kinga mégis gondoskodott róla, hogy legyen jelenet.

Éppen Nóra rajzait válogattam szét a konyhaasztalon, amikor megérkezett Zsolt.

Magas, őszülő halántékú férfi volt, drága, gondosan szabott kabátban. Első pillantásra udvariasnak tűnt. Belépett, kezet nyújtott, és bemutatkozott.

– Varga Zsolt vagyok.

Kinga ott állt mellette, kihúzott háttal, és úgy nézett rám, mintha azt várná, hogy végre belássam a bűnömet, és bocsánatot kérjek tőle.

– Zsoltnak körbemutatom a házat – jelentette ki.

– Ez most nem a legjobb időpont – mondtam. – Pakolunk.

– Pont ezért jó az időpont – vágta rá. – Hadd lássa, mennyi hely felszabadul majd, ha végre elmentek innen.

Nóra a folyosón állt, kezében a kis hátizsákjával.

– Mama, nekem is el kell mennem? – kérdezte halkan.

– Igen – felelte Kinga. – Mert anyád így akarta.

– Kinga! – szóltam rá élesen.

– Mi van? – csattant fel. – Talán már az is baj, hogy a saját otthonomban nyugalmat szeretnék?

Zsolt láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Megigazította a kabátja ujját, és hátrébb lépett.

– Talán jobb lenne, ha máskor jönnék vissza.

– Nem, maradj csak! – mondta Kinga gyorsan. – Legalább látod, hogyan bánik velem ez a nő!

Aztán felém fordult, és olyan mondatot vágott hozzám, amely azóta is élesen él bennem.

– Tűnj el innen a gyerekeddel együtt!

Nóra arcán végigcsordultak a könnyek.

Abban a pillanatban megértettem, hogy a hallgatásom már nem békesség, hanem önmagam és a lányom elárulása lenne.

– Jó – mondtam lassan. – El fogunk menni. De mielőtt kilépünk innen, szeretném, ha mindenki pontosan tudná, miről van szó.

Elővettem a telefonomat, megnyitottam a részletes kimutatást, és Zsolt felé fordítottam a képernyőt.

– Kinga, tizennégymillió-hatszáznyolcvanezer forintot költöttem erre a házra. A korábbi üzeneteidben egyértelműen leírtad, hogy majd elszámolunk. Az ügyvédem szerint meg kell állapodnunk abban, milyen jogcímen és mekkora összeget kell visszafizetned nekem.

Kinga arca hirtelen hamuszürkévé vált.

Zsolt lassan levette a kabátját, mintha csak akkor érkezett volna meg igazán.

– Miféle tizennégymillióról van szó? – kérdezte csendesen.

Kinga az ablak felé fordult.

– Ehhez neked semmi közöd.

– Kinga, te azt mondtad, az ingatlan tehermentes, és az anyagi ügyeid rendben vannak.