Éppen Nóra tornazsákját kerestem az előszobában, így a félig nyitva maradt ajtón át minden szót tisztán hallottam.

– Mondtam már, hogy megoldom! – vágta rá Kinga ingerülten.

– Csakhogy jelenleg laknak az ingatlanban.

– Nem maradnak itt örökre.

A férfi ekkor jóval csendesebbre fogta a hangját.

– A menye tud erről az egész eladási szándékról?

Néhány másodpercig olyan némaság támadt, hogy még a saját lélegzetemet is hallottam.

– Ehhez neki semmi köze – felelte végül Kinga ridegen. – Az ingatlan az én nevemen van.

A tornazsák kicsúszott az ujjaim közül, és tompán puffant a padlón.

Aznap este nem álltam elé kérdésekkel. Kivártam, amíg Nóra végre elcsendesedik és elalszik, aztán a laptopommal leültem a konyhaasztal mellé.

Az előző két év minden jelentősebb kiadását külön mappákba rendezve őriztem. Könyvelőként soha nem bírtam elviselni, ha pénzügyi dolgoknak nincs írásos nyoma, ezért mindent elmentettem: számlákat, átutalási bizonylatokat, vállalkozói visszaigazolásokat.

A tetőszerkezet rendbetétele 4,2 millió forintba került.

A teljes elektromos hálózat felújítása, az új biztosítéktáblával és a részleges újravezetékezéssel együtt 2,15 millió volt.

A fürdő helyreállítása, valamint a csőtörés miatt szükségessé vált burkolatcsere újabb 1,37 milliót vitt el.

Az új kondenzációs kazán beszerelése és a hozzá kapcsolódó munkadíjak 2,41 millió forintnál álltak meg.

És akkor még ott voltak az ablakcserék, a felázott fal javítása, valamint az a rengeteg kisebb, de egyenként is drága szerkezeti munka, amelyekre szintén milliók mentek el.

A nagyobb összegeket kivétel nélkül átutalással fizettem ki. A számlák sem hiányoztak.

Amikor mindent összegeztem, percekig csak bámultam a monitoron megjelenő számot.

14 680 000 forint.

Ennyi pénzt tettem bele két év alatt Kinga házába.

És ebben nem volt benne a bevásárlás, a rezsi, a gyógyszerei, sem az a megszámlálhatatlan apróság, amelyeket a mindennapi együttélés során természetesnek vettem és kifizettem.

Csak azok a nagyobb felújítások szerepeltek benne, amelyeket papírokkal is igazolni tudtam.

A legfájóbb az volt, hogy ennek az összegnek a jelentős része abból a félretett pénzből származott, amelyet Nórának akartam megőrizni a jövőre.

Másnap reggel közöltem Kingával, hogy beszélnünk kell.

– Nem érne rá este? – kérdezte kelletlenül.

– Nem. Most szeretném tisztázni.

A konyhában ültünk le egymással szemben.

– El akarod adni a házat? – kérdeztem egyenesen.

Kinga félrenézett.

– Ezt meg ki mondta neked?

– Az a férfi, aki már kétszer is megfordult itt.

– Az én dolgom, mit csinálok a saját tulajdonommal.

– Ezt nem vitatom – mondtam lassan. – De jelenleg mi is itt élünk.

– És akkor mi van? Majd kerestek magatoknak másik lakást.

Olyan könnyedséggel ejtette ki, mintha csak arról beszéltünk volna, melyik pékségben vegyek kiflit.

– Kinga, te kérted, hogy ideköltözzünk. Én pedig azért költöttem rengeteget erre a házra, mert azt mondtad, egyszer Nóráé lesz.

– Ne magyarázd félre, amit mondtam! – csattant fel. – Azt mondtam, hogy majd örökölheti. Nem azt, hogy azonnal ráíratom.