Kingához 2024 februárjában költöztünk be.

Az első hónapok meglepően békésen teltek.

Nóra reggelenként a nagymamájával ült le enni. Kinga gyakran ment érte az iskolába. Én vállaltam a bevásárlást, a rezsi nagy részét én fizettem, hétvégenként pedig főztem az egész házra.

Aztán áprilisban minden megváltozott.

Egy vasárnap reggel Kinga szólt, hogy a hátsó hálószobában beázott a mennyezet.

Felmentünk a padlásra, és hamar kiderült, hogy több cserép elcsúszott, a lécezés egy része pedig már elkorhadt.

Az ács, akit kihívtunk, egyáltalán nem kertelt.

– Ezzel nem szabad sokáig várni. Ha jön egy komolyabb vihar, sokkal nagyobb lesz a kár, és jóval többe fog kerülni.

A teljes tető rendbetételére négymillió-kétszázezer forintos ajánlatot kaptunk.

Kinga szinte összeomlott.

– Nekem ennyi pénzem egyszerűen nincs – mondta kétségbeesetten. – A nyugdíjamból annak is örülök, ha hónap végéig kihúzom.

Próbáltunk olcsóbb mestert keresni, de a tető tényleg rossz állapotban volt, és a javítást nem lehetett halogatni.

Nekem volt némi félretett pénzem. Levente halála után kaptam életbiztosítási kifizetést, amelynek nagy részét Nóra jövőjére tettem félre.

Nem akartam hozzányúlni.

Kinga azonban egyik este leült mellém a konyhában, és nagyon halkan kezdett beszélni.

– Emesém, tudom, hogy sokat kérek. De ha most segítenél, az mindannyiunknak számítana.

– Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem.

– Ez a ház egyszer úgyis Nóráé lesz. Levente már nincs velünk. Nekem nincs másik gyermekem. Amit most ráköltesz, azt tulajdonképpen a saját lányodnak teszed félre.

Akkor még fogalmam sem volt róla, milyen keservesen meg fogom bánni, hogy hittem ennek a mondatnak.

Mert a tető csak az első tétel volt.

A felújítás során kiderült, hogy a régi elektromos vezetékek egy része életveszélyes állapotban van. A fürdőben csöpögött és szivárgott a víz. A kazán pedig éppen a következő tél előtt mondta fel a szolgálatot.

Kinga minden egyes alkalommal ugyanazzal nyugtatott:

– Majd elszámolunk, kislányom. Tudod jól, hogy én ilyesmit nem felejtek el.

Eleinte nem is feltételeztem mást.

A valódi fordulat azon a napon jött el, amikor egy idegen férfi állított be a kapuhoz, és az anyósomat kereste.

Sötétkék irattartót tartott a kezében.

– Kovács Kingával szeretnék beszélni – mondta udvariasan. – A decemberi megállapodással kapcsolatban jöttem.

Kinga éppen a postán volt.

– Milyen megállapodásról beszél? – kérdeztem tőle.

A férfi végignézett rajtam.

– Ön hozzátartozó?

– A menye vagyok.

Erre egy pillanatra láthatóan megtorpant.

– Akkor inkább visszajövök, amikor a tulajdonos is itthon tartózkodik.

Még aznap este rákérdeztem Kingánál, ki volt az a férfi.

A teáscsésze majdnem kicsúszott a kezéből.

– Biztosan tévedés volt – felelte gyorsan. – Valamit összekeverhetett. Én nem várok senkit.

Csakhogy a férfi másnap ismét megjelent.

És akkor már olyan mondatokat hallottam, amelyek után egészen más szemmel kezdtem nézni azt a házat, amelyet addig az otthonunknak hittem.

– Kinga néni, az érdeklődők nem fognak a végtelenségig várni – mondta a férfi a verandán állva. – Ha valóban komolyan gondolja az eladást, akkor a lakhatási helyzetet is rendezni kell.