„Kinga, jelen állás szerint tizennégymillió-hatszáznyolcvanezer forinttal tartozol nekem.” – kimondtam az összeget, mire az anyósom arca egy szempillantás alatt átalakult
Szívfacsaró, igazságtalan kiutasítás rombol mindent.
– Azonnal tűnjetek el innen a gyerekeddel együtt! A kulcsot pedig hagyd az asztalon! – üvöltötte az anyósom olyan erővel, hogy még a szomszéd portáról is átnéztek.
A nyolcéves kislányom, Nóra, mögöttem húzódott meg. A kezében ott szorongatta a félkész rajzát. A lapon hárman álltunk: ő, én és a nagymamája. Mindegyikünk arcán mosoly volt.
Alig egy órával korábban még közösen sütöttük a pogácsát.
Most pedig az anyósom úgy szegezte az ujját az ajtó felé, mintha két betolakodó lennénk, akik engedély nélkül rontottak be az otthonába.
– Kinga, legalább a gyerek előtt ne így – szólaltam meg csendesen.
– Te engem ne nevelj a saját házamban! – csapott rá tenyérrel az asztalra. – Két éve rajtam élősködtök. Azt képzeled, hogy attól, mert befizettél néhány csekket, már jogod van mindenhez?
Nóra óvatosan meghúzta a pulóverem ujját.
– Anya, miért mérges rám a mama?
Erre nem volt válaszom.
Az anyósomnak azonban volt.
– Azért, mert az anyád elfelejtette, hol lenne a helye.
Ekkor nyúltam a telefonomért. Megnyitottam rajta egy elmentett dokumentumot, majd hangosan kimondtam az összeget.
– Kinga, jelen állás szerint tizennégymillió-hatszáznyolcvanezer forinttal tartozol nekem.
Az arca egy szempillantás alatt átalakult.
Először felnevetett, gúnyosan, mintha valami rossz tréfát hallott volna. Aztán észrevette, hogy nem egy bevásárlólistát tartok a kezemben.
– Ezt meg honnan szerezted? – kérdezte rekedtes hangon.
Ahhoz azonban, hogy érthető legyen, miként jutottunk el idáig, vissza kell mennem két évet az időben.
Harminchat éves vagyok, Emesének hívnak, és Győrben dolgozom egy könyvelőirodában. A férjem, Levente, három évvel ezelőtt vesztette életét egy közúti balesetben, amikor egy szombathelyi munka után tartott hazafelé.
Mindössze harmincnyolc éves volt.
Nóra akkor még csak ötéves volt.
A temetést követő hetekből alig maradt meg bármi élesen. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy Kinga szinte minden második nap becsengetett a győri lakásunkba. Hol egy fazék levest hozott, hol egy doboz süteményt.
– Nem maradhattok kettesben – ismételgette. – Nekem sincs már senkim rajtatok kívül.
Kinga férje, vagyis Levente édesapja, már tíz éve nem élt. Ő egyedül maradt a nagy, régi családi házban Győrújbaráton.
Néhány hónappal Levente halála után kiderült, hogy Nóra miatt a munkahelyemen csak részmunkaidőben tudok tovább dolgozni. Ekkor Kinga előállt azzal, hogy költözzünk hozzá.
– Miért fizetnéd tovább azt a rengeteg pénzt a lakásra? – kérdezgette. – Itt három szoba is üresen áll. Nórának lenne kertje, én meg nem ülnék egyedül esténként a négy fal között.
Sokáig ellenálltam.
Nem azért, mert rossz viszonyban lettünk volna. Akkoriban őszintén kedveltem az anyósomat. Egyszerűen csak tudtam, hogy két felnőtt nőnek nem könnyű egy fedél alatt élni, különösen akkor, ha az egész család gyászol.
Végül mégis engedtem.
A saját lakásomat nem adtam el. Kiadni azonban muszáj volt, mert a hitelből még csaknem hatmillió forint maradt hátra.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz