– Jaj, ezek a nők! – csapta le a szalvétát, és felpattant. – Egy csepp humorérzék sincs bennetek. Márk, látod ezt? Ez történik, ha egy nő elmúlik ötven: klimax, hiszti, sértődés!

Ezzel átlépett egy határt.

A régi készülék

Márk lassan felállt. Nem kiabált. Talán éppen ezért volt olyan súlya minden szavának.

– Apa, ha most azonnal nem kérsz bocsánatot anyától, elmegyek innen, és többet nem jövök.

Gábor mozdulatlanná dermedt. Lilla az asztal alatt finoman megszorította a kezemet. Életemben először éreztem, hogy valaki nemcsak sajnál, hanem mellém áll.

– Te is ellenem fordulsz? – kérdezte Gábor rekedten a fiától.

– Nem ellened – felelte Márk. – Anyáért. Tudod, hányszor szégyelltem magam miattad? Gyerekként azt hittem, ez a normális, így mutatja ki egy férfi, hogy ő az erősebb. Aztán megértettem: te nem erős vagy, csak azt taposod, aki szeret téged.

Gábor szó nélkül kiviharzott.

Márk és Lilla nálam maradtak éjszakára. Teát ittunk, sokáig beszélgettünk, és én először mertem elmondani a fiamnak, milyen is volt valójában az életem.

Másnap reggel Gábor nem tért haza. Hívtam, de kinyomta. Üzenetet küldtem, arra sem reagált. Dél körül végül érkezett egy rövid sms:

„Zoltánnál alszom. Gondolkodj el a viselkedéseden.”

Elmosolyodtam. Harminc év után először egészen őszintén.

Aznap nekiláttam rendet tenni a szekrényben. Ki akartam szórni mindent, ami fölösleges, poros, régi és használhatatlan. Egy felső polcon akadt a kezembe egy doboz, tele Gábor régi telefonjaival. Ő minden évben új készüléket vett, a régieket pedig gondosan eltette azzal, hogy „jó lesz még valamire”.

Nem tudom, miért, de az egyiket töltőre dugtam.

A kijelző egy idő után felvillant.

Amit pedig néhány perccel később megláttam rajta, olyan erővel ütött szíven, hogy beleszédültem.

Három évvel korábbi üzenetváltások voltak rajta egy Petra nevű nővel. Fényképek és szerelmes vallomások sorakoztak előttem.

Aztán előkerült egy újabb nő neve. Majd még egy.

Az elmúlt öt évből legalább három külön kapcsolat rajzolódott ki a szemem előtt.

Mégsem pusztán a hűtlenség zúzott össze igazán. Hanem az, ahogyan velük beszélt. Melegen. Türelmesen. Olyan figyelemmel, amiből nekem évtizedek óta semmi sem jutott. Szép szavak, bókok, virágok, vacsorameghívások. Nekem pedig maradtak a társaság előtt odavetett szúrások, amelyeket ő nevetve „ártatlan tréfának” nevezett.

Kinyomtattam mindent. Egyetlen lapot sem hagytam ki. A papírokat szépen egymásra igazítottam, mintha valamilyen hivatalos iratcsomót készítenék elő.

A tréfa visszaütött

Gábor három nappal később bukkant fel. Este lépett be a lakásba, olyan magabiztosan, mintha előre tudná, hogy én majd sírva borulok a nyakába, és könyörgök neki, maradjon.

– Na, lenyugodtál végre? – szólt be már az ajtóból. – Eszter, hagyjuk már ezt a sértődöttséget. Tudod jól, nélküled teljesen szétesek. A lakás kész káosz, főtt étel sincs. Béküljünk ki, rendben?

Az étkezőasztalnál ültem. Előttem katonás rendben feküdt a kinyomtatott levelezés.

– Gyere, ülj le, Gábor. Van miről beszélnünk.

Amikor meglátta a papírkupacot, megállt benne a mozdulat.