Aztán megszületett Márk. Gábor a megváltozott testemen élcelődött, a kinyúlt ruháimon, azon, hogy állandóan fáradt vagyok.

„A feleségemből igazi anyuka lett: csipkék helyett pelenkák, romantika helyett altatás” – szórakoztatta a társaságot egy családi ebéden.

Én pedig mentegettem őt magamban és mások előtt is. Azt mondogattam: ez csak átmeneti időszak, hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba.

A telefonom csörgése szakította félbe ezt a fájdalmas visszaásást. Júlia hívott.

– Eszter, a tegnapi után nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hogy bírod ezt elviselni?

– Ugyan már, Júlia, nem rosszindulatból mondja. Egyszerűen ilyen a humora.

– Eszter, nyisd már ki a szemed! Ez nem humor. Ez megalázás. Évek óta ezt csinálja veled, te pedig…

– Én pedig mi? – vágtam közbe ingerülten.

– Lassan eltűntél. Árnyéka lettél annak, aki voltál. Emlékszel még, milyen voltál?

– Élénk voltál, vakmerő, tele nevetéssel. Most meg már azt is kétszer meggondolod, kinyisd-e a szádat, nehogy Gábor újabb „poénjának” te legyél a céltáblája.

Nem válaszoltam. Csak bontottam a vonalat.

Aztán leültem a tükörrel szemben, és sokáig néztem azt a nőt, aki visszabámult rám. Ötvenéves arc. Apró barázdák a szemek mellett. Megfáradt, fénytelen haj. De nem ez fájt a legjobban. Hanem az a tompa, üres pillantás. Mikor lettem ilyen? Mikor engedtem, hogy lassan lecsiszoljanak rólam mindent, ami valaha én voltam?

Amikor figyelni kezdtem

Az elkövetkező napok különös ködben úsztak. Mintha három évtized után először léptem volna hátra, és kívülről néztem volna rá a saját házasságomra. Vettem egy kis füzetet, és elkezdtem feljegyezni Gábor „ártatlan tréfáit”.

Hétfőn anyám előtt mondta:
„Eszter olyan remekül főz, hogy még a csótányok is inkább a szomszédba költöztek.”

Kedden, a barátaink társaságában:
„Eszter képes egy egész vagyont elverni mindenféle marhaságra. Még jó, hogy a pénzt én tartom kézben.”

Szerdán, amikor a kollégái beugrottak egy teára:
„Néha ránézek a feleségemre, és megnyugszom: legalább a természete már nem romolhat tovább. Nincs hová.”

Csütörtökön azonban valami végleg elmozdult bennem.

Márk átjött a barátnőjével. Lilla kedves, értelmes lány volt, nyílt tekintettel és csendes figyelemmel. Vacsorához ültünk, Gábor pedig, mint mindig, úgy érezte, közönsége van.

– Márk, nézd meg jól anyádat, és tanulj belőle! – kezdte szélesen vigyorogva. – Ha egyszer megnősülsz, kész, vége az életednek. Búcsút inthetsz a szabadságnak, a pénznek, a nyugalomnak. Mindent kidobhatsz az ablakon.

Lilla arca elsápadt. Márk ujjai ökölbe záródtak az asztal alatt.

– Apa, fejezd be – mondta fojtott hangon.

– Ugyan már, fiam! Anyád nem az a sértődős fajta. Igaz, Eszter?

Mindenki rám nézett. És akkor, magam sem tudom, honnan jött az erő, megszólaltam.

– Nem igaz. Ezek a megjegyzések fájnak nekem. Mindig is fájtak. Csak eddig hallgattam.

A szobára nehéz csend ereszkedett. Gábor úgy pislogott, mintha idegen nyelven beszéltem volna hozzá.

– Most meg mi bajod van?

– Az, hogy harminc éve alázol. Hogy szerinted kövér vagyok, buta, haszontalan, pazarló, rossz háziasszony, rossz nő. És mindezt úgy tálalod, mintha nekem még nevetnem is kellene rajta.