– Ez meg mi?…

– A beszélgetéseid. Petrával, Krisztinával, Dórával. Meglepően tanulságos olvasmány. Különösen az a rész fogott meg, ahol Petrának arról írsz, hogy „a hisztis feleségedből idővel házisárkány lett”. Gondolom, sejted, kire céloztál.

Az arca előbb kipirult, aztán szinte teljesen elszürkült.

– Eszter… ezt meg tudom magyarázni…

– Nem szükséges. Már mindent megértettem. Harminc éven át apránként romboltad le bennem azt, hogy értékes embernek lássam magam. Elhitetted velem, hogy vén, kövér, ostoba nő vagyok, akinek hálásnak kell lennie, amiért te egyáltalán mellette maradtál. Miközben te…

– Eszter, kérlek, bocsáss meg! Ostobaság volt az egész! Nekem te vagy az első! Te vagy a feleségem!

– A feleség, aki tompítja az ütéseket? – kérdeztem halkan, és még el is mosolyodtam. – Így hívtál Krisztinának. Tudod, van az a mondás, hogy minden viccben akad némi igazság. A te vicceidben nem némi igazság volt, hanem maga az igazság. Te valóban lenéztél engem.

Gábor úgy rogyott le a székre, mintha hirtelen elfogyott volna alóla az erő.

– Mit akarsz? Pénzt? Adok, amennyit kérsz!

– Válni akarok. És kérem a vagyon megosztását. A lakás közös tulajdon, ahogy a nyaraló is. Ezenfelül kártérítést is szeretnék azért a harminc évért, amit egy zsarnok mellett töltöttem.

– Elment az eszed?! Miféle kártérítésről beszélsz?!

– Lelki károkról. Vannak emberek, akik hallották, hogyan aláztál meg mások előtt. Júlia már jelezte, hogy tanúskodik. Márk szintén. És ott vannak ezek a levelek is, amelyekben a saját feleségedet gyalázod. Egy hozzáértő ügyvéd ebből nagyon is sokat ki tud hozni.

Ekkor megváltozott az arca. Eltűnt róla a riadt bűnbánat, és valami csúnyább, nyersebb jelent meg a helyén.

– Te hálátlan…! Én emeltelek ki a semmiből! Nélkülem senki vagy!

Felálltam.

– Látod, most végre őszinte vagy. Most már nem bújtatod poén mögé. Igen, Gábor, sokáig tényleg senkinek éreztem magam. Mert ilyenné formáltál. Harminc év alatt cseppenként szívtad ki belőlem azt, aki voltam. Mindig csak egy-egy „tréfa”, egy-egy odavetett mondat. De felébredtem. Későn, igen. De még nem túl későn.

6. fejezet – Egy idős asszony újrakezdi

A válás hat hónapon át húzódott. Piszkos, fájdalmas, embert próbáló időszak volt. Gábor akkor mutatta meg igazán, milyen ember, amikor megérezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. Fenyegetőzött, zsarolni próbált, és sorra kereste fel a közös ismerőseinket, hogy ellenem fordítsa őket.

Aztán valami egészen váratlan kezdődött. Nők hívtak fel, egyik a másik után. Kiderült, hogy Gábor nemcsak engem sebzett meg az úgynevezett humorával.

Erika, az egyik barátja felesége, éveken keresztül hallgatta a tanári fizetésére tett gúnyos célzásokat, hogy abból „még kenyérre sem futná”.

Dóra, a szomszédunk, szintén hosszú ideje tűrte a csípős, megalázó megjegyzéseit.

az alakját célzó, mérgezett megjegyzéseket is.

Andrea, a munkahelyi ismerősünk, pedig rendszeresen hallgatta Gábor „tréfáit” arról, hogy egy nőből ugyan miféle vezető lehet.

Végül Júliánál találkoztunk. Hat nő ült egy asztal körül. Hat nő, akit Gábor hosszú éveken át alázott meg úgy, hogy minden bántást humor mögé rejtett. És mindannyian ugyanazért maradtunk csendben: mert nem akartunk feszültséget, mert „csak vicc volt”, mert „nem kell mindent komolyan venni”, mert „ő ilyen, de nem rossz ember”.