– Tudjátok mit? Készítsünk neki egy kis meglepetést – mondta Nóra, és a szeme úgy csillant, hogy rögtön éreztem: ebből még lesz valami.

Gábor ötvenötödik születésnapjára összejövetelt szerveztünk. Meghívtunk minden közös barátot, rokont, ismerőst. Ő magabiztosan, szinte diadalmasan érkezett. A válásunk akkor még nem zárult le hivatalosan, és láthatóan abban reménykedett, hogy majd meggondolom magam, „visszatérek a józan észhez”.

Amikor behozták a tortát, felálltam, kezemben egy pohárral.

– Kedves mindannyian! Ma egy olyan férfit köszöntünk, aki mindig is híres volt a remek humoráról. Úgy gondoltuk, most mi is megpróbálunk egy kicsit szórakoztatóak lenni.

És akkor elkezdődött.

Nem tettünk mást, csak visszaadtuk neki a saját mondatait. Ugyanabban a stílusban, ugyanazzal az éllel, csak éppen most ő állt a célkeresztben.

Kinga a kopaszodására tett megjegyzést:

– Érdekes, az idő nemcsak a hajadat ritkította meg, hanem mintha odabent is kevesebb maradt volna.

Szilvia a hasát vette célba:

– Olyan vagy, mint egy túlkelt tészta. Csak dagadsz, dagadsz, és senki sem tudja, mikor állsz meg.

Tímea pedig a karrierjére célzott:

– Biztos azért lettél vezető, mert máshoz egyszerűen nem értettél.

Először mindenki nevetett. Aztán a derültség lassan elhalt, a vendégek arcán zavartság jelent meg. Kezdték megérteni, milyen érzés az, amikor a „vicc” valójában ütés.

Gábor arca egyre vörösebb lett.

– Mi a fenét műveltek?! Miféle cirkusz ez?! – robbant ki belőle végül.

Rámosolyogtam.

– Ugyan, Gábor, ne légy már ilyen érzékeny. Hiszen csak tréfálunk. Vagy most hirtelen nem érted a humort? Talán megsértődtél?

Felkapta a kabátját, és kiviharzott.

Én pedig hosszú-hosszú évek után először nevettem úgy, hogy nem volt benne félelem, szégyen vagy keserűség. Csak szabadság.

7. fejezet – Az utolsó nevetés

A bíróság végül nekem adott igazat. A lakást és a nyaralót is meg kellett osztani. Gábor dühöngött, fenyegetőzött, de már nem volt hatalma fölöttem. Az üzenetváltások, a tanúk vallomásai, sőt még a születésnapi felvétel is mellettem szólt. Márk ugyanis előrelátóan mindent rögzített.

Megkaptam, ami járt. Eladtam a részemet, és vettem magamnak egy kisebb, kétszobás lakást egy újabb városrészben. A felújításnál most először nem azt néztem, mi „illik” egy korombeli nőhöz, hanem azt, hogy én mire vágyom.

A konyha napsárga lett, a hálószoba türkiz, mindenhol világosság, levegő és élet.

Márk és Júlia segítettek átköltözni. Amikor beléptünk az új otthonomba, a fiam magához ölelt.

– Anya, büszke vagyok rád. Tudod, megígértem Júliának, hogy soha nem fogok rajta mások előtt poénkodni. Nem fogom nevetségessé tenni azt, akit szeretek.

– Akkor legalább az én történetem nem volt hiábavaló – feleltem mosolyogva.

Júlia közben egy csokrot nyújtott át.

– Lilla néni, maga tényleg erőt ad másoknak. Komolyan mondom. Anyukám egész életében elviselte apám „ártatlan vicceit”. Meséltem neki magáról. Azóta sokat gondolkodik.

Az új életemben sorra megvalósítottam mindazt, amit három évtizeden át csak halogattam.

Beiratkoztam olasz nyelvtanfolyamra, mert mindig is vonzott.

Elkezdtem tangózni.

Aztán blogot indítottam arról, hogyan lehet ötven felett új életet kezdeni.

Meglepően gyorsan találtak rám az olvasók. Kiderült, hogy rengeteg nő él hasonló helyzetben. Olyanok, akik évek óta tűrik a gúnyba csomagolt megalázást. Akik félnek kilépni. Akik el sem merik hinni, hogy még lehet másképp.

Nekik mindig ugyanazt írtam:

„Lehetséges. Én ötvenévesen kezdtem újra. Ti is megtehetitek, bármikor.”

Aztán egy évvel később egészen váratlan dolog történt.

Csengettek. Kinyitottam az ajtót, és Gábor állt előttem.

Megöregedve, lefogyva, üres, kialudt tekintettel.