„Miből gondolja, hogy az én lakásom közös családi tulajdon?” Nóra félig tréfás, mégis dacos pillantással vetette anyósára
Az állandó felügyelet igazságtalanul elnyomó és fojtogató.
— Miből gondolja, hogy az én lakásom közös családi tulajdon? — kérdezte Nóra, és közben olyan pillantást vetett az anyósára, mintha félig tréfának szánná a szavait.
Éppen a tiszta, frissen száradt ruhákat rendezgette a szekrény polcaira, amikor a háta mögül felhangzott az a bizonyos, jól ismert köhintés. Erzsébet asszony az ajtófélfánál állt, és szigorú tekintettel mérte végig a hálószobát, mintha nem is látogatóba érkezett volna, hanem ellenőrzésre. Hetente legalább háromszor megjelent náluk, és ezek az alkalmak sosem maradtak egyszerű családi vizitek: minden látogatásból vizsga lett, amelyen Nórának újra és újra meg kellett felelnie.
— Nórikám, a törölközőket nem így kell feltenni — közölte Erzsébet asszony, miközben kopogás nélkül beljebb lépett. — A színes darabokat külön kell tartani a fehérektől. Ráadásul mindkét oldalukat ki kell vasalni, különben elszaporodnak bennük a kórokozók.
Nóra nem szólt semmit, csak aprót bólintott, és tovább pakolt. Már rég megtanulta, hogy vitába szállni teljesen értelmetlen. Az anyósa minden háztartási kérdésben megkérdőjelezhetetlen tekintélynek hitte magát. Ami pedig még rosszabb volt: ez a „szakértelme” valamiért nem állt meg a mosásnál, főzésnél vagy takarításnál, hanem kiterjedt Nóra és Gábor közös életének szinte minden apró részletére.
— Ma főztél levest? — kérdezte Erzsébet asszony, és már indult is a konyha irányába. — Gábornak minden nap szüksége van rendes, meleg ételre. Egy férfi leves nélkül nem is igazi férfi, csak valami félkész állapot. Ezt már nem egyszer elmagyaráztam neked.
Nóra fáradtan kifújta a levegőt. Úgy érezte, a napjai ugyanazzal kezdődnek és ugyanazzal végződnek: anyósi rendelkezésekkel. Mit főzzön, mikor takarítson, hogyan öltözzön, kivel beszéljen, mikor telefonáljon, mit mondjon és mit hallgasson el. Ez az állandó, mindenre kiterjedő felügyelet lassan már nemcsak fárasztotta, hanem fojtogatta is.
— Ja, és még valami — telepedett le Erzsébet asszony a konyhaasztal mellé, olyan mozdulattal, amelyből nyilvánvaló volt, hogy nem rövid megjegyzésre készül. — Túl hangosan beszélsz telefonon.
A szomszédok még azt gondolhatják, hogy veszekedős természeted van. Egy asszony beszéljen finoman, visszafogottan, kulturáltan. És különben is, miért hívogatod ilyen gyakran az anyádat? Gábornak ez biztosan nincs ínyére.
— Gábor ilyet soha nem mondott nekem — jegyezte meg Nóra óvatosan, miközben teát töltött a csészébe.
— Azért nem mondta, mert jól nevelt és tapintatos. Az én fiam tudja, hogyan kell viselkedni. Nem úgy, mint egyesek. De én látom rajta, hogy megfeszül, amikor te hosszasan csüngsz a telefonon. Egy férjnek a felesége figyelmére van szüksége, nem arra, hogy az asszony órákon át csevegjen.
Nóra két kézzel fogta meg a bögréjét, mintha annak melege segíthetne megőrizni a nyugalmát. A türelme azonban már vészesen fogyott. Az anyósa nemcsak a háztartását figyelte, hanem a mozdulatait, a szavait, sőt mintha még a levegővételét is szabályozni akarta volna. Néha az volt az érzése, lassan azt is újra kell tanulnia, hogyan lélegezzen helyesen Erzsébet asszony előírásai szerint.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz