– Ó, hát persze! Nők! Semmi humorérzék! – pattant fel ingerülten. – Márk, látod ezt? Így jár az ember egy ötven körüli asszonnyal. Klimax, hiszti, sértődés!

Ez volt az a mondat, amellyel végleg átlépte a határt.

A régi készülék

Márk lassan felállt. Nem kiabált, mégis olyan erő volt a hangjában, amitől mindannyian megmerevedtünk.

– Apa, ha most azonnal nem kérsz bocsánatot anyától, elmegyek innen. És nem biztos, hogy valaha visszajövök.

Gábor ledermedt. Júlia csendben az asztal alatt megfogta a kezemet. Én pedig hosszú idő után először éreztem azt, hogy valaki mellettem áll.

– Te is ellenem fordulsz? – kérdezte Gábor a fiunktól rekedten.

– Nem ellened vagyok – felelte Márk. – Anyáért. Tudod te, hányszor szégyelltem magam miattad? Gyerekként azt hittem, ez a normális, hogy egy férfi így mutatja meg az erejét. Aztán megértettem: te mindig azt az embert bántod, aki a legjobban szeret téged.

Gábor szó nélkül kiviharzott a lakásból.

Márk és Júlia nálam maradtak éjszakára. Teát főztünk, sokáig beszélgettünk, és én először mertem elmondani a fiamnak, milyen is volt valójában az életem.

Másnap reggel Gábor nem jött haza. Felhívtam, de kinyomott. Üzenetet írtam, arra sem reagált. Dél körül végül érkezett egy rövid SMS:

„Zsoltnál vagyok. Gondolkodj el a viselkedéseden.”

Elmosolyodtam. Harminc év után először őszintén.

Később nekiláttam rendet tenni a szekrényben. Úgy döntöttem, végre megszabadulok mindentől, amire már semmi szükség. A polc mélyén egy poros dobozra bukkantam, tele Gábor régi telefonjaival. Ő szinte minden évben új készüléket vett, a régieket pedig eltette, mondván: „jó lesz még valamire”.

Nem tudom, miért, de az egyiket töltőre tettem.

A készülék bekapcsolt.

Amit a képernyőn megláttam, attól a szívem vadul verni kezdett.

Három évvel korábbi üzenetek sorakoztak benne. Egy Viktória nevű nővel folytatott beszélgetések, fényképek és vallomások.

Szerelmes ígéretek, megbeszélt találkák, apró titkok sorakoztak egymás alatt. Aztán előkerült egy újabb nő neve. Majd még egyé.

Az elmúlt öt évből legalább három viszonya rajzolódott ki előttem.

Mégsem pusztán a hűtlenség döngölt földbe. Hanem az, ahogyan hozzájuk beszélt. Lágyan. Türelmesen. Figyelmesen. Kedves szavakat írt nekik, bókolt, virágot vitt, vacsorázni hívta őket. Nekem pedig ennyi jutott: nyilvános megszégyenítés, amit ő tréfának nevezett.

Mindent kinyomtattam. A lapokat egyenesre igazítottam, dátum szerint elrendeztem, és letettem magam elé az asztalra.

A „tréfa” visszafelé sült el

Gábor három nappal később állított haza. Este volt, magabiztosan lépett be, mintha pontosan tudná, hogy én addigra már megbántam mindent, és majd csendben visszaengedem az életembe.

– Na, elmúlt már a hiszti? – szólt oda az előszobából. – Lilla, hagyjuk ezt a sértődősdit. Tudod jól, hogy nélküled szétesek. A lakás kupis, ennivaló sincs. Béküljünk ki, jó?

A konyhaasztalnál ültem. Előttem ott feküdt a gondosan összerakott papírhalom.

– Gyere be, Gábor. Beszélnünk kell.

Amint észrevette a lapokat, megállt. Mintha egyszerre fagyott volna meg benne minden mozdulat.