Aztán megszületett Márk. Gábor a hasamon élcelődött, a megnyúlt ruháimon, azon, hogy állandóan fáradt voltam.

„A feleségemből igazi anyuka lett: fodrok, pelenkák, karikás szemek… hát igen, a romantika elhunyt” – mondta nevetve egy családi ebéden.

Én mentegettem őt magamban. Azt ismételgettem, hogy ez csak átmeneti időszak, majd rendbe jövök, majd újra minden olyan lesz, mint régen.

A telefon csörgése rántott vissza a jelenbe. Nóra hívott.

– Lilla, a tegnapi után képtelen vagyok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hogy bírod ezt elviselni?

– Jaj, Nóra, ne túlozz. Nem rosszindulatból mondja. Egyszerűen ilyen a humora.

– Lilla, térj már magadhoz! Ez nem humor. Ez megalázás. Évek óta ezt csinálja veled, te pedig…

– Én pedig mi? – vágtam közbe ingerülten.

– Lassan eltűnsz. Árnyéka lettél önmagadnak. Emlékszel egyáltalán, milyen voltál régen?

Igen, emlékszem. Akkor még tele voltál élettel. Merész voltál, csípős eszű, nevettél, visszaszóltál, ragyogtál. Most meg már attól is összerezzensz, ha meg kell szólalnod, mert félsz, hogy megint te leszel Gábor valamelyik „tréfájának” a tárgya.

Miután bontottam a hívást, sokáig csak ültem némán. Aztán odamentem a tükörhöz, leereszkedtem elé, és alaposan szemügyre vettem az arcomat. Ötven év. Apró barázdák a szemem sarkában, élettelen, megfakult haj, fáradt vonások. De nem ez fájt a legjobban. Hanem az, hogy a tekintetemből eltűnt valami. Mintha rég kialudt volna bennem a fény.

Mikor hagytam, hogy ez megtörténjen velem?

A feleség nyomozni kezd

Az ezt követő napok különös, szinte lebegő állapotban múltak. Úgy éreztem, mintha három évtized után először léptem volna ki a saját életemből, és kívülállóként nézném a házasságomat. Vettem egy kis füzetet, és elkezdtem feljegyezni Gábor „ártatlan vicceit”.

Hétfőn ezt mondta anyám előtt:

– Lilla olyan remekül főz, hogy még a csótányok is inkább átköltöztek a szomszédba.

Kedden, a barátaink társaságában:

– Lilla bemegy a boltba, és egy kisebb vagyont képes elverni teljesen felesleges marhaságokra. Még jó, hogy a pénzt én tartom kézben.

Szerdán, amikor néhány kollégája beugrott hozzánk teázni:

– Néha ránézek a feleségemre, és megnyugszom: a természete már nem romolhat tovább. Egyszerűen nincs hová.

A csütörtök azonban mindent más irányba fordított.

Márk átjött hozzánk a barátnőjével, Júliával, aki kedvesnek, értelmesnek és figyelmesnek tűnt. Vacsora közben Gábor természetesen ismét elemében volt.

– Márk, fiam, nézz csak anyádra, és jól jegyezd meg! Ha egyszer megnősülsz, az életednek vége. Szabadság, pénz, nyugalom – mind mehet a kukába.

Júlia arca elsápadt. Márk állkapcsa megfeszült, az ujjai ökölbe záródtak az asztal alatt.

– Apa, elég legyen – mondta halkan.

– Ugyan már, fiam! Anyád nem olyan kényes. Ugye, Lilla?

Abban a pillanatban mindenki rám nézett. Én pedig, magamat is meglepve, végre kimondtam:

– Nem. Igenis fájnak ezek a megjegyzések. Mindig is fájtak. Csak eddig hallgattam.

A szoba elnémult. Gábor értetlen arccal pislogott rám.

– Mégis miről beszélsz?

– Arról, hogy harminc éve megalázol. Hogy kövér vagyok, ostoba, haszontalan, pazarló, rossz háziasszony, rosszul nézek ki, rosszul főzök. És mindehhez nekem még mosolyognom is kellene.