Néhány másodperc múlva új felirat jelent meg: „A tranzakció sikeresen lezárult.” Nóra csak bámulta a sort, miközben a szíve vadul kalapált, mintha valami tiltott dolgot tett volna.

Talán tiltott is volt. Nem törvény szerint, hanem azok szerint a kimondatlan családi parancsok szerint, amelyekhez kislánykora óta igazodott. Első: Nóra legyen mindig érett és megbízható. Második: Nóra oldja meg, ha baj van. Harmadik: Nórának nem jár saját vágy, ha a családban valaki segítséget kér.

A mobilja újra megremegett az asztalon. Az anyja írt: „Holnap gyere ebédre. A pénzt ne felejtsd otthon.”

Nóra hosszú ideig nézte a rövid üzenetet. Aztán lassan, mintha minden betűt külön kellett volna kiküzdenie magából, válaszolt: „Anya, holnap nem megyek. Pénzt sem viszek. Elutazom nyaralni.”

Mielőtt a félelem visszarántotta volna, elküldte.

A reakció szinte azonnal megérkezett: „Tessék?! Elment az eszed?”

Ezután a telefon megállás nélkül rezegni kezdett. Hívások, újabb üzenetek, ismét hívások. Nóra megfordította a készüléket, kijelzővel lefelé tette az asztalra, majd lenémította. A kezei reszkettek. A mellkasában valami kemény, forró csomóvá préselődött össze: rémület, bűntudat, szégyen — és egy egészen halvány, alig felismerhető érzés, amely kísértetiesen hasonlított a megkönnyebbülésre.

Felállt, a szekrényhez ment, és előhúzta a régi bőröndjét. Olyan gépiesen kezdett pakolni, mintha nem is ő irányítaná a mozdulatait. Beletett egy fürdőruhát, amelyet még soha nem viselt. Néhány könnyű nyári ruhát, amelyeket évekkel korábban vett leárazáson, azzal az ostoba, reménykedő gondolattal, hogy egyszer talán jók lesznek valamire. Aztán egy napszemüveget is melléjük csúsztatott.

A mobil közben tovább zümmögött az asztalon. Nóra maga elé képzelte a jelenetet a szülei lakásában. Az anyja biztosan fel-alá járkál, hangosan siránkozik vagy kiabál. Az apja hallgatagon ül a fotelben, ahogy mindig; a „női dolgokba” sosem szólt bele. Lilla pedig sír, kétségbeesetten hajtogatja, hogy most majd börtönbe kerül az adósságai miatt, és hogy a nővére cserbenhagyta.

Cserbenhagyta.

Nóra megdermedt egy összehajtott törölközővel a kezében. Meglepte, hogy a szó most nem talált célba. Régen egy ilyen vád pontosan a legvédtelenebb részébe mart volna. Már nyúlt volna a telefonért, mentegetőzött volna, bocsánatot kért volna, és megígérte volna, hogy természetesen viszi a pénzt, csak ne haragudjanak rá. Most azonban a kifejezés üresen koppant benne. Idegennek tűnt, mintha nem is rá vonatkozna.

Nem ő árulta el őket. Ő volt az, aki újra meg újra hátat fordított saját magának.

Amikor mások kívánságait fontosabbnak tartotta a saját szükségleteinél. Amikor félretette a terveit, mert Lillának megint támadt valami sürgős, drága ötlete. Amikor némán lenyelte az anyja szemrehányásait, pusztán azért, mert egyetlen pillanatra meg merte kérdezni magától, neki mi lenne jó.

Végül becsomagolt mindent, amire szüksége lehetett, és határozott mozdulattal behúzta a bőrönd cipzárját. Az óra már éjfél után járt. A telefon egyszer csak elnémult. Talán elfáradtak a hívogatásban. Talán abban bíztak, hogy reggelre majd megjön az esze, és visszatér a megszokott, engedelmes Nóra.