Amikor újabb hitelkártya jelent meg a kezében, arra is akadt indok: „Fiatal még, szüksége van egy kis kikapcsolódásra a barátnőivel.”

Most pedig ott volt a kétszázezer forintos adósság, a fenyegető telefonhívások, a behajtók emlegetése — és természetesen az ítélet, hogy Nórának kell közbelépnie, hiszen ő az idősebb.

Eszébe jutott, amikor két évvel korábban ő fordult a szüleihez. Ötvenezer forintra lett volna szüksége egy szakmai képzéshez, amely megnyithatta volna előtte az előléptetés útját. Az anyja akkor hűvösen csak annyit mondott: „Most nem megy. Lillának félretettünk egy párkapcsolati tanfolyamra. Te már felnőtt nő vagy, megoldod.”

Megoldotta. Hitelt vett fel, végigcsinálta a tanfolyamot, és valóban előléptették. Ahogy mindig, most is talált kiutat. Lilla pedig végül nem ment férjhez; a tanfolyam sem hozott csodát.

Nóra lehajtotta a laptop fedelét, oldalra dőlt a kanapén, és mozdulatlanul bámulta a mennyezetet. Másnap el kell mennie a szüleihez, át kell adnia a pénzt, végig kell hallgatnia Lilla túláradó hálálkodását, majd az anyja prédikációját arról, hogy a család szent dolog. Holnapután már úton kellene lennie a tenger felé, ehelyett bemegy majd az irodába. Ugyanazok a szürke falak, ugyanazok a kimutatások, értekezletek, teljesítményszámok.

Legalább három év kell majd, mire újra félre tud tenni egy rendes nyaralásra. Lehet, hogy még annál is több.

A telefon ismét felvillant. Lilla fényképet küldött: tükör előtt pózolt egy vadonatúj ruhában.

„Na, milyen? Részletre hoztam el, de csak három hónap múlva kell elkezdenem fizetni!”

Nóra hosszasan nézte a képet, és érezte, hogy valami megmozdul benne. Nem harag volt; azt már régen megtanulta lenyelni. Nem is sértettség, mert az annyiszor érte, hogy tompa, régi sajgássá szelídült. Ez valami nehezebb volt. Kimerültség. Olyan mély, csontig hatoló fáradtság, mintha minden ereje egyszerre folyt volna ki belőle, és legszívesebben csak feküdt volna tovább, mozdulatlanul, örökre.

Meddig még?

A kérdés olyan élesen hasított át rajta, hogy összerezzent.

Meddig kell még a kényelmes, engedelmes, megbízható szerepet játszania? Meddig adhatja oda a terveit, a megtakarításait, az életét azért, hogy az anyja ne idegeskedjen, Lilla pedig tovább lebegjen abban a rózsaszín buborékban, ahol valahogy mindig magától megoldódik minden?

Nóra hirtelen felült az ágyon, mintha valaki nevén szólította volna. Maga elé húzta a laptopot, felnyitotta, és a képernyő hideg fénye az arcába vágott. A kis nyíl még mindig ugyanott pulzált a gomb fölött: „Fizetés jóváhagyása.”

Eszébe villant a reggeli arca a fürdőszobatükörben. Harminckét éves volt, mégis legalább tízzel idősebbnek látszott. A halántékánál megjelent ősz szálakat már rég nem próbálta eltüntetni. A szeme sarkában húzódó barázdák sem vidám nevetések emlékei voltak, hanem évek óta cipelt görcsé, aggodalomé, állandó készenlété. Mikor nevetett utoljára úgy igazán, minden ok nélkül, pusztán azért, mert könnyű volt a lelke?

És mikor választott utoljára bármit is saját magának?

Az ujjai szinte nélküle mozdultak. Megfogta az egeret, a kurzort a gombra vitte, és kattintott.