Lefeküdt, de sokáig nem hunyta le a szemét. A sötét plafont nézte, és számolt. Egy hét múlva felszáll a gépre. Két hét múlva hazajön. A pénze nem fog nyomtalanul eltűnni; továbbra is ott lesz a számláján. Csak már nem teljes egészében mások válságaira várakozva. Egy részét végre saját magára költi. Arra az életre, amelyet eddig mindig elhalasztott. Arra a jogára, hogy ne csupán hasznos legyen, hanem boldog is.

Talán egyszer majd ki meri mondani az anyjának: „Én is a lányod vagyok. Nem csak Lilla. Nekem sem csak kötelességeim vannak, hanem szükségem lenne a támogatásodra is.”

Talán.

Félt, annyira, hogy beleremegett az egész teste. De rájött, hogy eddig is félelemben élt: attól rettegett, hogy csalódást okoz, hogy nem elég jó.

Hogy képtelen megfelelni annak az örök szerepnek, amelyet ráosztottak: a rendes lánynak, a megbízható nővérnek, annak, aki mindig mindent megold.

Másnap reggel a telefonja már ébredéskor tele volt üzenetekkel. Az anyja hosszú, indulatos sorokban magyarázta, hogy Nóra elárulta őket, hogy önző, hálátlan, és hogy ő bizonyára valamit nagyon elrontott a nevelésében. Lilla hangüzenetet küldött. Sírt, kapkodta a levegőt, és azt ismételgette, hogy Nóra tönkreteszi őt, sőt, mintha egyenesen a vesztét akarná. Még az apja is megszólalt, pedig ő többnyire inkább hallgatni szokott. Csak ennyit írt: „Nóra, ez így nincs rendben.”

Nóra a konyhaasztalnál ült, kávét ivott, és sorra megnyitotta az üzeneteket. Korábban minden egyes mondat úgy fúródott volna belé, mint egy kés. Azonnal szégyellni kezdte volna magát, és elhitte volna, hogy ő a legrosszabb ember a világon. Most azonban a szavak valahogy nem találtak fogást rajta. Átsiklottak rajta, nem kapaszkodtak belé, nem tépték fel benne a régi, jól ismert bűntudat sebeit.

Munkába menet visszakapcsolta a telefon hangját. Az anyja már harmadszor hívta.

— Te egyáltalán felfogod, mit művelsz? — csattant fel a nő, amint Nóra felvette. — A húgod bajba kerül! Akár börtön is lehet belőle! Én meg miattad majdnem rosszul lettem, úgy szorít a mellkasom!

— Anya — szólalt meg Nóra, és maga is meglepődött a saját hangján. Nem remegett. Nem könyörgött. Csendes volt, de kemény. — Lillát nem fogják börtönbe zárni. Huszonhat éves felnőtt nő. El tud menni dolgozni, és rendezheti a tartozásait. Te sem fogsz belehalni abba, ha két hétig nem ugrom minden hívásra. Én pedig… elutazom pihenni. Három éve először.

— Micsoda önző teremtés lett belőled! — kiabálta az anyja. — Ezt én soha nem felejtem el neked!

— Lehet — mondta Nóra, miközben érezte, hogy valami összeszorul a torkában. De nem engedte, hogy a könnyek átvegyék az irányítást. — Viszont azt én nem tudnám megbocsátani magamnak, ha megint lemondanék az életemről mások helyett.

Egy héttel később már a repülő ablakánál ült. A gép lassan emelkedett, a felhők pedig fehér, puha rétegekben úsztak el alattuk. A telefonja kikapcsolva feküdt a táskájában. Két teljes hét. Hívások nélkül. Számonkérések nélkül. Kéréseknek álcázott parancsok nélkül. Két hét, amikor nem kellett nővérnek lennie, nem kellett jó lánynak lennie, nem kellett értékesítési menedzserként helytállnia.