— Mennyire van szüksége? — kérdezte végül fáradtan, és maga is megdöbbent, hogy kimondta. Nem akarta megkérdezni. Nem akart belecsúszni ebbe megint.

— Kétszázezer forintra — vágta rá az anyja sietve. — Jó, talán valamivel kevesebbre. Három kölcsönt kell lezárni, különben bíróság lesz belőle.

Kétszázezer. Ez azt jelentette, hogy nemcsak a jutalom menne el, hanem még ahhoz a félretett pénzhez is hozzá kellene nyúlnia, amelyet a saját lakása önerejére gyűjtögetett.

— Anya, ez minden pénzem…

— Nóra — szólalt meg az anyja keményen, azzal a fémes, megkérdőjelezhetetlen hangsúllyal, amelyet Nóra gyerekkora óta ismert, és amelynek soha nem tudott igazán ellenállni. — Én ezt nem kérni akarom tőled. Ezt neked magadtól is fel kellene fognod. Te vagy az idősebb, te mindig értelmesebb voltál, felelősségteljesebb. Lilla másmilyen. Ő nem boldogul egyedül, neki támasz kell. Azt akarod, hogy az anyád belerokkanjon ebbe az idegeskedésbe?

— Vagy azt szeretnéd, hogy apádat kitegyék az állásából? — folytatta az anyja, mintha Nóra szava meg sem érintette volna. — Először segíts Lillának rendezni ezt az egészet, aztán majd ráérsz pihengetni.

— Anya, de…

— Nincs semmiféle „de”. Holnap átjössz, és elhozod a pénzt. Ideje lenne végre abbahagynod, hogy mindig csak a saját kényelmeddel törődsz. Egy családban az ember nem fordít hátat a másiknak.

A vonal megszakadt. Az anyja nem várta meg, mit felelne. Soha nem várta meg. Kijelentette, minek hogyan kell történnie, a többiek pedig igazodtak hozzá. Ez volt a rend náluk, amióta Nóra az eszét tudta.

Nóra lassan visszaereszkedett a kanapéra, és üres tekintettel meredt a laptop világító képernyőjére. A kurzor még mindig ott lüktetett a fizetés véglegesítését jelző gomb mellett. Horvátország. Adria. Két hét, amikor nem kellett volna senkinek megfelelnie. Nem ő lett volna a józan, nagyobbik lány, nem a mindent elbíró testvér, nem az értékesítési vezető, akitől természetesnek veszik, hogy hónapról hónapra túlteljesít.

Ekkor megrezzent a telefonja. Lilla írt.

„Nóri, anya mondta, hogy kisegítesz! Annyira hálás vagyok! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok!”

Nóra szája keserű mosolyra húzódott. Lilla még arra sem vette a fáradságot, hogy felhívja. Nem kérlelt, nem magyarázkodott, nem mondta el, hogyan jutott idáig. Egyszerűen adottnak tekintette, hogy a nővére ismét közbelép, eltakarítja utána a romokat, és kifizeti azt is, amit nem neki kellett volna.

Mindig ilyen volt köztük a különbség. Nóra tanult, dolgozott, kapaszkodott, és hamar megtanulta, hogy ha valamit akar, azt saját magának kell előteremtenie. Lilla ezzel szemben csak sodródott. Egyik hónapban új szenvedélyt talált, a másikban már megunta. Munkahelyből is úgy válogatott, mintha ruhát próbálna: pár hét lelkesedés, aztán sóhajtozás, hogy ez nem neki való. Végül rendre hazaköltözött a szüleihez, ahol kapott ételt, tiszta ruhát, pénzt, és senki nem kérte számon rajta, meddig tart még ez az állapot.

„Ő a kisebb” — ismételgette az anyjuk. — „Még meg kell érnie.”

Amikor Lilla drága kabátot vett hitelre, az anyja csak legyintett: „Egy lánynak adnia kell magára, különben hogy találna rendes férjet?”