„Először a testvéred adósságait segíts rendezni, utána majd gondolkodhatsz a szórakozáson!” anyja kimért, ítélkező hangon mondta
Önző öröm, mégis erkölcsileg terhes döntés.
— Először a testvéred adósságait segíts rendezni, utána majd gondolkodhatsz a szórakozáson!
Amikor Nóra meglátta az összeget a mobilja kijelzőjén, egy másodpercre még a lélegzete is elakadt. Aztán olyan heves öröm futott végig rajta, hogy legszívesebben hangosan felnevetett volna. Bónusz. Ráadásul nem is akármilyen: negyedéves jutalom a túlteljesített terv után. Végre, három hosszú év után először, elmehet igazi szabadságra. Nem arra a szánalmas pár napra két ünnep között, amikor az ember legfeljebb behozza az alváshiányát, hanem rendes, teljes két hétre. Törökország. Tengerpart. Szálloda reggelivel. Telefonhívások nélkül, ügyfelek nélkül, kimutatások nélkül, reggel nyolcas megbeszélések nélkül.
A város peremén bérelt apró lakásában ült, ahol a bútorok többsége akciós kiárusításokról származott, a falak pedig már régóta esedékesek lettek volna egy tisztességes felújításra. Mégis mosolyogva bámulta a laptop képernyőjét. Az út ott volt előtte, szinte készen: már csak a megerősítő gombra kellett kattintania. Ujjai megálltak a billentyűk fölött. Előbb felhívom anyát, gondolta Nóra. Hadd örüljön velem ő is.
— Szia, anya! Képzeld, óriási hírem van! — A hangjából képtelen volt kiszorítani a lelkesedést.
— Szervusz, Nórikám — felelte az anyja kimerült, tompa hangon. — Mi van már megint?
— Jutalmat kaptam. Méghozzá elég komolyat! És… lefoglaltam egy törökországi utat. Egy hét múlva indulok. El tudod hinni? Napfény, tenger, pihenés…
A vonal túlsó végén néma csend támadt. Olyan súlyos és hideg, hogy Nóra szinte érezte, ahogy az előbbi boldogság lassan kicsúszik belőle, és a helyét elfoglalja az a régi, ismerős gyomorszorítás.
— Tehát utazást vettél — mondta végül az anyja kimért hangon. — Törökországba.
— Igen, anya. Évek óta vágyom rá…
— Arról tudsz, hogy Lillának komoly bajai vannak? — szakította félbe az anyja.
Nóra lehunyta a szemét. Természetesen tudott róla. Lilla életében valahogy mindig akadt valami baj. Kislányként rossz jegyek és igazolatlan hiányzások, kamaszként gyanús barátok és zűrös társaságok, most pedig, huszonhat évesen, hitelek. Nem is egy, hanem több.
— Tudom — mondta Nóra óvatosan.
— Tudod? — Az anyja hangja rögtön élesebb lett, Nóra pedig önkéntelenül összerándult, mintha újra gyerek volna, akit Lilla viselkedése miatt vonnak felelősségre. — Tudod, és mégsem csinálsz semmit! Behajtók zaklatják, Nóra! Nap mint nap! Apádat már kétszer felhívták a munkahelyén, engem meg teljesen kikészítenek. Nem alszom, felmegy a vérnyomásom, te pedig… te közben nyaralni akarsz menni?
— Anya, ezek Lilla adósságai…
— Ő a húgod! — csattant fel az anyja, már majdnem kiabálva. — A saját húgod! Segítségre szorul, te meg csak a saját kényelmeddel törődsz!
Nóra felállt, elment az ablakig, aztán visszafordult a szoba közepe felé. Odakint októberi eső verte az üveget, szürke, hideg és kedvetlen, éppen olyan, amilyennek az elmúlt három évét érezte. Munka, lakás, munka, lakás. Albérlet a saját otthon helyett, mert a lakáshitel önerejére sehogy sem sikerült eleget félretennie. Három év pihenés nélkül, három év nélkülözés és halogatás.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz