Nóra mindent egyedül intézett. Költöztetőket keresett, átválogatta a régi csomagokat, kidobálta azokat a poros kacatokat, amelyeket évekig őrizgetett azzal a gondolattal, hogy „egyszer talán még jól jön”.
Az új otthonában friss festék, kávé és valami megfoghatatlan szabadság illata keveredett.
Mezítláb lépkedett a parkettán, néha hangosan felnevetett azon, mennyi mindentől félt korábban, és arra gondolt: lám, lehet úgy is élni, hogy senki nem ismételgeti naponta, hogy „anyámnak igaza van”.
A munkahelyén is megváltozott körülötte a levegő. Mintha hirtelen mindenki észrevette volna, hogy Nóra nem csupán pontos és megbízható, hanem önálló, éles eszű és terhelhető is. Először rábíztak egy komolyabb projektet, aztán nem sokkal később előléptették.
Valahol a határidők, kimutatások és gyors kávészünetek között pedig megjelent Benedek. Csendes férfi volt, figyelmes, okos tekintettel. Nem az a fajta, akire mindenki azonnal felkapja a fejét, de volt benne valami meleg, megnyugtató emberség.
Mellette Nóra nem feszült be. Nem perzselő lángolás volt ez, nem fejvesztett szerelem, hanem inkább olyan nyugalom, mint amikor az ember téli estén betakarózik, és végre nem kell védekeznie a hideg ellen.
És éppen akkor, amikor az élete lassan új rendet kezdett ölteni, egy késő esti órán megszólalt a csengő.
Előzetes üzenet nélkül. Pont úgy, ahogy régen Erika asszony szokott beállítani.
Nóra a kémlelőnyíláshoz lépett, belenézett, és egy pillanatra kihagyott a szívverése.
Odakint ők álltak.
Gábor és az anyja.
Egy nagy szatyor is volt náluk, mintha vendégségbe, sőt egyenesen lakásavatóra érkeztek volna.
— Mit keresnek itt? — kérdezte Nóra az ajtón keresztül.
— Nórácska, nyisd már ki, beszélnünk kell — búgta Erika asszony azon a mézes-mázos, hamis hangján, amelyet Nóra túl jól ismert.
Nóra kinyitotta az ajtót, de csak résnyire.
Ez azonban őket egyáltalán nem zavarta. Úgy nyomultak be mellette, mint a huzat, mintha a küszöb átlépéséhez valaha is szükségük lett volna meghívásra.
— Nahát, nahát — húzta el a száját Erika asszony, miközben körbejáratta a tekintetét az előszobán és a nappalin. — Szép kis lakás. Már messziről látszik, hogy ezt nem a saját pénzedből vetted.
— Tényleg érdekes — tette hozzá Gábor, és elégedetten dörzsölgette a kezét. — Mondd csak, honnan lett neked hirtelen ilyen otthonod?
Nóra nem mozdult. Az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket.
— Örököltem. A nagynénémtől.
— Miféle nagynénétől? — kapta fel a fejét Erika asszony gyanakodva. — Én erről soha életemben nem hallottam.
— Mert soha nem is érdekelte a családom — felelte Nóra higgadtan. — Én pedig nem tartottam szükségesnek, hogy beszámoljak róla.
Gábor és az anyja összenéztek. Abban a pillantásban Nóra azonnal meglátta azt, amitől felfordult a gyomra: a számítást.
— Nos — kezdte Gábor óvatosan, de már a hangján érződött a követelőzés —, ha mi tíz évig házasok voltunk, akkor ez azért mégiscsak közös vagyon kérdése lehet.
Nóra hitetlenül nézett rá, és majdnem felnevetett.
— Gábor, te ezt komolyan mondod? Fél éve kimondták a válásunkat.