Erika asszony tekintetében egyetlen pillanatra bizonytalanság villant. De csak egyetlen pillanatra. Aztán a dühe újra fellobbant.

— Én embert akartam nevelni belőled! — sziszegte. — Te pedig… te hálátlan teremtés!

— Nem embert akart formálni belőlem — felelte Nóra. — Hanem szolgát. Csakhogy erre a szerepre én többé nem vagyok kapható.

A lakás levegője hirtelen nehézzé vált, mintha vihar előtti párásság ülte volna meg a falakat.

Erika asszony toppantott egyet, még odavetett néhány mérgezett, „jóindulatú” megjegyzést, majd úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az előszoba.

Nóra ott maradt a konyha közepén. Nehezen lélegzett, a keze enyhén reszketett, mégis hosszú évek óta először érezte azt, hogy a szíve valamivel könnyebb lett.

Egy héttel később összerendezte az iratokat.

Beadta a válókeresetet.

Nem kísérte jelenet, nem volt könyörgés, nem hangzottak el nagy szavak. Egyszerűen lezárt valamit, aminek már régen vége volt, csak eddig senki sem merte kimondani.

Gábor természetesen az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy Nóra valóban végigviszi. Újra meg újra ugyanazt hajtogatta:

— Nélkülem nem fogsz boldogulni. Majd meglátod, minden szétesik körülötted. Úgyis visszakönyörögöd magad.

Nóra ilyenkor többnyire csak némán bólintott. Nem azért, mert egyetértett vele, hanem mert pontosan tudta: ha akár egyetlen percre is hátrafordul, az egész múlt úgy rántja vissza, mint a mocsár.

November végén érkezett a telefonhívás. Addigra már kezdte megszokni az üres lakás különös csendjét, azt, hogy nem parancsszavak visszhangzanak a falak között, hanem a saját lélegzete.

Egy közjegyzői irodából keresték. A nő a vonal túlsó végén tárgyilagosan, hivatalos hangon beszélt:

— Nóra asszony, szeretnénk, ha befáradna hozzánk. Örökségi ügyben kellene egyeztetnünk.

— Örökség? — kérdezett vissza Nóra, és kis híján elnevette magát. — Biztosan tévedés. Nekem nincsenek vagyonos rokonaim.

Mégis elment. Nem azért, mert mohón remélt valamit, inkább mert nem hagyta nyugodni a kíváncsiság.

Ott derült ki, hogy szó sincs félreértésről.

Egy távoli nagynénje, az édesanyja unokatestvére, ráhagyott egy háromszobás lakást egy tisztességes, jó környéken. Nem volt fényűző, nem márványpadlós palota, de rendben tartották, felújították, bútorok is maradtak benne, sőt igazi parketta borította a szobákat, nem az a vékony, kopogós laminált, amit manapság mindenhová leraknak.

Nóra a közjegyző asztala előtt ülve végig arra várt, mikor mosolyodik el a férfi, és mondja azt, hogy ez valami félresikerült tréfa.

Nem mosolyodott el.

Az iratok hitelesek voltak.

Aláírta, amit kellett, aztán kilépett az utcára, és hosszú idő után először elsírta magát. Nem megalázottságból, nem fájdalomból, hanem attól a furcsa, szinte ijesztő megkönnyebbüléstől, amely akkor szakad rá az emberre, amikor végre nem kell többé kapaszkodnia senkibe.

„Hát akkor — gondolta — innen kezdődik valami más.”

A költözés különös ünneppé vált. Vendégek nem voltak, koccintás sem, mégis minden doboz, minden összerakott polc, minden kidobott régi holmi olyan volt, mintha egy új élethez tartozna.