— És akkor mi van? — vágott közbe Erika asszony élesen. — Attól még az életednek azt a részét vele töltötted. Amit most kapsz, abban az ő szerepe is benne van. Nélküle talán örökséghez sem jutottál volna!

— Tessék? — Nóra egy pillanatra valóban megtorpant. — Ezt mégis hogyan kellene értenem?

— Úgy, ahogy mondom — jelentette ki Erika asszony, és már be is sétált a nappaliba, mintha csak a saját lakását mérné fel. — Ide például remekül beférne az én ágyam. Ott, annál a falnál pedig kialakíthatnánk Gábornak egy kis külön sarkot. Van itt hely bőven.

— Maga teljesen elvesztette a józan eszét?! — lépett utána Nóra, és a hangja most már keményen csengett. — Mégis mit képzel magáról?

Milyen jogon gondolja, hogy egyszerűen beköltözhet hozzám?

— Ne játszd itt a sértődöttet! — csattant fel Erika asszony. — A fiam nem azért járkált a bíróságra, nem azért írta alá azt a válási papírt, hogy te most mindent zsebre vágj! Azt hiszed, neki ez olyan könnyű volt? Legalább most mutathatnál egy kis hálát!

Nóra halkan felnevetett. Nem vidáman, inkább olyan keserűen, ahogy az ember akkor nevet, amikor már nem talál szavakat.

— Hálát? Maga komolyan ezt mondja? Elment az esze?

Gábor ekkor mogorva arccal a kabátzsebébe nyúlt, és előrántott néhány összehajtogatott iratot.

— Itt van — tolta Nóra elé. — Beadvány a bíróságnak. Részem jár a vagyonból.

Nóra rápillantott a papírokra, aztán ugyanolyan nyugalommal nézett vissza rá.

— Ezt a lakást már a válás után örököltem. Az ügyvédem is világosan elmondta: nem közös vagyon, nem osztható.

— Ezt majd nem te döntöd el — morogta Gábor. — Majd a bíróság kimondja.

Nóra egy lépést hátrált, kitárta az ajtót, és a folyosó felé intett.

— Akkor mondja ki ott, ahol akarja. Innen viszont most azonnal távoznak.

Erika asszony arca megkeményedett, szája vékony vonallá préselődött.

— Ezt még keservesen megbánod, kislány. Mi nem fogjuk annyiban hagyni!

— Inkább saját magát sajnálja — mondta Nóra kimerülten. — Kifelé.

Végül elmentek. Utánuk csak a fülledt csend maradt, meg az a nehéz, avas parfümillat, amely még percekig ott úszott a levegőben.

Nóra az ajtó mellett állva figyelte, milyen vadul ver a szíve.

De nem félt.

Dühös volt.

Egy héttel később Gábor valóban beadta a keresetet.

Az ügy azonban már az első komolyabb pillanatban darabjaira esett. A bíró átfutotta az iratokat, majd minden különösebb meghatottság nélkül közölte:

— A keresetet elutasítom. A házasság felbontása után szerzett örökség különvagyonnak minősül.

Gábor az asztalnál görnyedt, mint egy elázott macska, Erika asszony pedig a háta mögött sziszegett a fülébe, akár egy túlforrt kanna a tűzhelyen.

Nóra kilépett a bíróság épületéből. A hideg téli levegő belemart az arcába, ő pedig hirtelen nevetni kezdett.

Hangosan. Könnyedén. Szabadon.

Vége volt.

Aznap este mindent elmesélt Benedeknek.

A férfi rózsákkal érkezett: nagy fejű, mélyvörös, illatos virágokkal, olyanokkal, amelyekről az ember azonnal látja, hogy nem futtában kapta le őket egy áruházi polcról.

— Büszke vagyok rád — mondta, miközben teát töltött neki. — Nem sokan vitték volna ezt végig ilyen tartással.