Nóra összezárta az ajkait. Odabent minden idegszála remegett.

Élénkebb. A szó úgy visszhangzott benne, mintha valaki újra és újra nekicsapná a falnak. Vajon akkor is ilyen könnyedén mondaná ezt Gábor, ha neki kellene egyszerre cipelnie a munkát, a háztartást és az anyja szüntelen ítélkezését?

Ránézett a férjére, és abban a pillanatban valami végleg letisztult benne. Már nem érzett iránta semmit.

Nem volt benne düh. Nem volt szeretet. Még sajnálat sem. Csak valami tömör, ragacsos kimerültség maradt, amely rátelepedett a mellkasára.

— Gábor — mondta halkan, olyan nyugodtan, mintha csak azt közölné, hogy esni fog. — El akarok válni.

— Tessék?! — Gábor kis híján félrenyelte a levegőt. — Megbolondultál?

— Nem — felelte Nóra. — Egyszerűen nem akarok tovább így élni.

A férfi elhallgatott. A tekintete ide-oda rángott, akár egy sarokba szorított állaté.

— Nóra, mi ütött beléd? Hiszen… tíz éve együtt vagyunk!

— Éppen ez az — mondta csendesen. — Tíz év telt el. És mire ment el? Öröm nélkül. Melegség nélkül. Csak a szemrehányásokra, meg arra, hogy „anyámnak igaza van”.

Gábor elfordította a fejét. Sokáig nem szólt semmit, aztán kelletlenül kibökte:

— Mások is így élnek. Senki sem boldog állandóan. Az ember alkalmazkodik. Elvisel dolgokat a családért, a megszokásért, a biztonságért. Te meg… mit gondolsz, különb vagy mindenkinél?

— Nem — válaszolta Nóra. — Csak elfáradtam abban, hogy boldogtalan vagyok.

Most mondta ki először hangosan, és a mondattal együtt mintha valaki levett volna a válláról egy súlyos, kövekkel teli zsákot.

Az ezt követő napok olyanok voltak, mint egy lassú, hideg kijózanodás.

Gábor komoran ténfergett a lakásban. Hol makacs némaságba burkolózott, hol váratlanul szelíd hangon próbálta „értelmesen megbeszélni” a dolgot. Nóra meghallgatta, de odabent már nem maradt benne sem bizonytalanság, sem részvét.

Amikor a férfi elment dolgozni, ő leült a konyhaasztal mellé, kinézett az ablakon a szürke ég alá, és arra gondolt: így kezdődik a szabadság. Nem hangos diadallal, hanem csenddel.

A béke azonban nem tartott sokáig.

Három nappal később Erika asszony ismét beviharzott a lakásba. Nem csengetett, nem kopogott, természetesen most sem; úgy nyitott be, mintha minden ajtó eleve neki állna nyitva.

— Miféle esztelenséget hallok én?! — csattant fel már az előszobában. — Válni akarsz? Elment az eszed? Tönkreteszed Gábort!

Nóra felpillantott a laptopja fölül, és rezzenéstelen arccal nézett a tajtékzó asszonyra.

— Ez kettőnk ügye Gáborral.

— Kettőtök ügye?! — visította az anyósa. — Az én fiam adott neked életet, otthont, kenyeret, mindent! Te pedig most hátba szúrod? Hálátlan, önző nő vagy!

— Tudja, Erika asszony — szólalt meg Nóra halkan —, talán egyszer megpróbálhatná nem csak a fia szemével látni a világot. Hanem másokéval is.

— Másokéval? Kiével? A tiéddel? — húzta el gúnyosan a száját. — Hiszen te a nyomába sem érsz!

Nóra felállt, közelebb ment hozzá, és egyenesen a szemébe nézett.

— Vagy egyszerűen csak annyi történt, hogy ön megszokta: Gábor az ön tulajdona, én pedig csupán valami zavaró mellékszereplő vagyok itt?