A zár kattant, majd néhány másodperc múlva már vidám, harsány hang töltötte be az előszobát:

— Édes kisfiam! Hogy vagy? Csak nem éhezel itt rendes étel nélkül?

Nóra magában az ég felé forgatta a szemét. Hát persze. Kezdődik.

— Gyere be, anya — gügyögte Gábor, és átölelte Erikát. — Nóra éppen vacsorát csinál.

— Vacsorát? — ismételte az asszony, és már masírozott is a konyha felé, mintha ellenőrzésre érkezett volna. — Na, hadd lássam, mivel etetik ma az én fiamat.

Úgy pásztázta végig a tűzhelyet, mint egy ügyész a bűnjeleket, aztán elégedetlen hümmögést hallatott.

— Fasírt? Remélem, nem valami bolti vacak. Egy férfinak rendes étel kell, nem ilyen rágós semmiség.

Nóra összezárta az ajkait, nehogy kicsússzon rajtuk valami, amit később talán megbánna.

Meddig lehet még ugyanazokat a mondatokat újra és újra végighallgatni?

— Én készítettem — felelte szűkszavúan, és letette a tányért az asztalra.

— Persze, házi… — húzta el a száját Erika. — A múltkor is olyan sós lett, hogy szegény Gáborom egész este csak itta rá a vizet.

— Anya, elég már — szólt közbe Gábor, de annyi erő sem volt a hangjában, mint egy udvarias köhintésben. — Nóra azért igyekszik.

— Igyekszik? — csapta össze a tenyerét az anyja. — Azt megnézném, mennyire igyekezne, ha nem te tartanád el! Minden a te válladon van, fiam, mindent te viszel!

Nóra lassan felé fordult. Úgy nézett az asszonyra, mintha egy feltekeredett kígyót látna maga előtt, amely bármelyik pillanatban a karjába marhat.

— Erika, azt hiszem, most már elég lesz — mondta visszafogottan, szinte túl nyugodt hangon. — Felnőtt emberek vagyunk. Nem kell bennünket vizsgáztatni.

— Én csak jót akarok nektek! — sértődött meg az anyósa azonnal. — Egy családban rendnek kell lennie. A fiam egyen rendesen, pihenjen, éljen úgy, ahogy egy tisztességes férfihoz illik, ne úgy, mint valami szerencsétlen agglegény!

Nóra tekintete lassan Gábor felé siklott, és abban a pillanatban keserűen világossá vált számára, mennyire groteszk az egész jelenet.

Hiszen az a bizonyos „szerencsétlen agglegény” épp ott ült mellette, és olyan közönnyel majszolta a fasírtot, mintha teljesen mindegy volna neki, ki ül az oldalán, és mi kerül elé a tányérra.

Nóra érezte, ahogy a harag lassan felkúszik benne, mégsem engedte szabadjára.

Szinte gépies mozdulatokkal kezdte leszedni az asztalt. Összeszedte a tányérokat, elöblítette az evőeszközöket, közben pedig hallgatta, ahogy a két „egymásra hangolt lélek” békésen kitárgyalja a híreket, a törlesztőrészleteket meg a szomszédok életét.

Mintha nem is a saját lakásában állt volna, hanem valami halvány árnyékként bolyongott volna mások otthonában.

Amikor Erika asszony végre távozott, maga után hagyva nehéz parfümfelhőt és egy egész csokorra való burkolt vádat, Gábor odament hozzá. Az az arckifejezés ült ki rá, amely mindig megjelent rajta az anyja látogatásai után.

— Nóra, ne csináld már, jó? — szólalt meg békítő hangon. — Anya csak félt minket.

— Hát persze — húzta félre a száját Nóra. — Tiszta emberszeretetből, ugye?

— Azért… néha nem beszél teljesen hülyeséget — motyogta Gábor bizonytalanul. — Lehetnél egy kicsit élénkebb. Derűsebb. Úgy jársz-kelsz itt, mintha rád szakadt volna az egész világ.