„Ezt az otthont örököltem, és ti többé nem vagytok a családom!” — üvöltötte Nóra, majd akkorát csapott az ajtón, hogy beleremegett a tok
Szomorú, dühítő csend hull be ebbe a lakásba.
— Ki innen, mind a ketten! Tűnjetek el a lakásomból! Ezt az otthont örököltem, és ti többé nem vagytok a családom! — üvöltötte Nóra, majd akkorát csapott az ajtón, hogy beleremegett a tok.
— Már megint azzal a nyomorult könyveléssel vacakolsz, mintha robotolni küldtek volna? — mordult fel Gábor hangja a nappaliból. — És a vacsora hol van?
Nóra nem emelte fel a fejét. A férje hangjában nyoma sem volt annak, hogy a feleségéhez beszél; inkább úgy szólt hozzá, mintha egy késésben lévő cselédet sürgetne. Az iratok szárazon zizegtek az ujjai alatt, akár az avar a cipőtalp alatt. Egyik lap csúszott a másik után, ő pedig érezte, hogy a mellkasában kemény, fájdalmas görcs szorul össze.
— Mindjárt kész — válaszolta halkan, ügyelve rá, hogy a remegés ne hallatsszon ki a hangjából.
A tűzhelyen lassan rotyogott az étel, az ablak üvegén túl tompa fények hunyorogtak. Kívülről nézve ez csak egy közönséges este lehetett volna egy átlagos lakásban, csakhogy ebben az otthonban már régóta nem lakott melegség. Október hidege rátelepedett a városra, náluk pedig mintha a tél már jóval a naptár előtt beköltözött volna.
A harminchat éves Gábor, a kanapéról irányító nagy stratéga és önjelölt tévés elemző, még a fejét sem fordította el. Kinyúlt tréningnadrág lógott rajta, a pólóján pedig egy régi, beszáradt szószfolt díszelgett, amely legalább egy hete ott éktelenkedett. Ez volt az ő természetes közege.
Valaha Nóra még gyengédséggel nézett rá. Most már inkább úgy látta, mint egy elhasznált kanapéhuzatot: rég megérett volna a cserére, de az ember mindig halogatja, mert nincs ereje belevágni.
— Gábor, kérlek, ne kezdd el — sóhajtott, miközben kihúzta a tepsit a sütőből. — Egész nap meg sem álltam, úgy pörögtem, mint akit felhúztak.
— Ja, mert én talán itt lustálkodtam egész nap?! — háborodott fel a férfi, bár a tekintete továbbra is a képernyőn maradt. — Én is dolgozom, csak hogy tudd. Fejben!
Nóra keserűen elmosolyodott magában. „Fejben dolgozott” — ez nála azt jelentette, hogy ismeretlenekkel vitatkozott a közösségi oldalakon arról, ki tehet az üzemanyagárak emelkedéséről.
Uramisten, miért kapaszkodott ő ennyi éven át ebbe a házasságba? Talán puszta megszokásból. Megtanulta, hogy jobb csendben maradni, jobb nem borítani fel semmit, jobb úgy tenni, mintha minden elviselhető volna. Csakhogy a hajó már rég léket kapott, és a víz lassan térdig ért benne.
Ekkor — mintha maga a sors adott volna jelet — megszólalt a kaputelefon.
Nóra összerezzent. Ezt a hangot akkor is felismerte volna, ha álmából verik fel.
Erika. Az anyósa. Az a nő, akinek a megjelenése mindig ugyanazt jelentette: közelgő vihart, faggatózást, és minimum három mérgezett megjegyzést még a vacsora vége előtt.
— Gábor, nyisd ki, anyád az — szólt Nóra, anélkül hogy elfordult volna a tűzhelytől.
— Ó, anya megjött! — élénkült fel a férfi olyan lelkesedéssel, mintha nem az anyja, hanem a havi fizetése érkezett volna meg.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz