– Lehet, hogy senkinek sem kellek – felelte Eszter nyugodtan, és egyenesen a szemébe nézett. – De tudod, mi a különbség kettőnk között? Nekem nem kell más ember ahhoz, hogy embernek érezzem magam. Nem kell cseléd, hogy jóllakjak. És nincs szükségem közönségre, hogy fontosnak képzeljem magam. Menjetek el. Mindhárman. Kifelé a lakásomból.

Nem kiabált. Mégis volt a hangjában valami olyan súlyos, megfellebbezhetetlen erő, hogy Gábor önkéntelenül hátralépett. Ő ahhoz az Eszterhez szokott, aki engedékeny volt, békülékeny, aki minden sértést lenyelt a családi béke halvány ígéretéért. Csakhogy az a nő eltűnt. Aki most előtte állt, idegen volt, hideg, és ijesztően biztos önmagában.

– Gyere, fiam – sziszegte Erzsébet, miközben hátrált az előszoba felé. – Ne alázd meg magad előtte. Fulladjon meg a drága lakásában. Majd meglátjuk, hogyan énekel, ha egyedül marad a semmi közepén. Gyerünk, Krisztinácskám.

Zajos távozás lett belőle. Csapódtak a szekrényajtók, dörömbölt az előszoba, a bejárati ajtó úgy vágódott be, mintha az egész házat meg akarnák rázni vele. A lépcsőházból még átkok és félhangos fenyegetések szűrődtek vissza. Gábor közben a hálószobában kapkodott, sporttáskába dobálta a pólóit, farmerjait, töltőit. Minden mozdulatában ott volt a várakozás: hátha Eszter megjelenik, megállítja az ajtóban, elsírja magát, és azt mondja, csak felindulásból beszélt.

Eszter nem ment utána.

A konyhában maradt. Friss forró vizet öntött a bögréjébe, beledobott egy vékony citromkarikát, aztán újra kinyitotta a könyvét.

Amikor végül a bejárati ajtó utoljára is becsapódott, és a zárban kétszer kattant a fém, Eszter mozdulatlanná vált. A lakásban különös, csengő csend terült szét. Senki nem követelt még teát. Senki nem szólt bele, mennyire sült át a hús. Senki nem kapcsolta bömbölőre a tévét. Senki nem húzott zsíros ujjnyomokat a fényes konyhabútorra.

Mély levegőt vett. A konyha levegője egyszerre könnyűnek és áttetszőnek tűnt, mintha egy hosszú, fülledt vihar után végre kiszellőzött volna minden.

Odament a hűtőhöz, kivette azt a bizonyos műanyag dobozt, levágott magának egy vékony szelet sajtot, és lassan, élvezettel megette, miközben az ablaküvegen túl az esti város fényeit nézte. Tudta, hogy nehéz beszélgetések várnak rá. Válás, ügyvédek, számlák rendezése, közös ismerősök telefonjai, és a volt férje rokonságának véget nem érő átkozódása.

De mindez majd holnap jön.

Ma este viszont az övé volt a lakás, a csend, a könyv, és először hosszú idő után nem nyomta a vállát mások hálátlan, idegen terhe. Eszter elmosolyodott – hónapok óta először igazán, őszintén –, aztán visszaült a foteljába.

❦

– Nyissátok ki a kaput, Lilla már úton van a férjével meg a gyerekekkel! – jelentette be derűs hangon Erzsébet asszony az autóból.

Júlia mozdulatlanul állt a kerti pad mellett, kezében az ecsettel.

Reggel kilenc óta fojtogató volt a hőség. Az augusztusi nap hátulról tűzött rá, a frissen felkent festék fényesen csillogott a faléceken, a fűben pedig ott hevert a csavarhúzó, amellyel munka előtt meghúzta a kilazult rögzítéseket.

Az anyósa kocsija odakint állt meg, pontosan a zárt kapu előtt. Erzsébet asszony még arra sem vette a fáradságot, hogy kiszálljon.