— Eszter, hagyd abba ezt a jelenetet — motyogta Gábor már jóval bizonytalanabbul, lehalkított hangon. Az anyjára pillantott, mintha tőle várna támogatást, de Erzsébet összeszorított szájjal ült, és a padlót bámulta.

— Ez nem jelenet. Ez elszámolás. Tegnap három órán át számoltam, mennyibe kerül nekem a ti családi kényelmetek. Tudod, mennyi jött ki? Havonta több mint százhatvanezer forint ment el csak arra, hogy ti itt jóllakottan zabáljatok. Igen, zabáljatok, pontosan ezt mondom, mert a normális ember megköszöni az ételt, nem azt elemzi, hogy lehetne-e puhább a hús!

— Micsoda hálátlanság, te jó ég, micsoda ocsmányság — jajveszékelt Erzsébet, a fejét ingatva. — Fiam, én megmondtam neked. Előre figyelmeztettelek, hogy számító nő kerül melléd. Semmi melegség nincs benne. Egy darab gép az egész. Grammra mérne mindent, ha tehetné. Hát akkor fulladjatok meg a nagy lakomáitokban! Gyere, Krisztina, itt nem látnak minket szívesen. Üljön csak egyedül a millióin.

Az anyósa látványosan felállt, megigazította a pulóvere alját, de a konyhából nem indult ki. Nyilván arra várt, hogy Gábor marasztalni kezdi, Eszter pedig térdre borul előtte bocsánatért könyörögve.

Eszter azonban csak félrelépett, és szabaddá tette az utat az előszoba felé.

– Az ajtó arra van, Erzsébet. A cipőjét se hagyja itt.

– Gábor! – visított fel az anyja. – Ezt hagyod? Engeded, hogy ilyen állapotban az utcára tegyen?

Gábor a konyha közepén állt, és látszott rajta, hogy kétfelé szakad. Az egyik oldalon ott volt benne a régen belenevelt fiúi engedelmesség, a másikon pedig a hirtelen felismerés: az a kényelmes kis világa, amelyben más munkájából játszhatta a nagylelkű házigazdát, éppen most omlik össze.

– Eszter, kérj bocsánatot anyámtól – mondta tompán. A tekintetében valódi rémület villant. – Most azonnal. Aztán elfelejtjük ezt az egészet. Rendelünk pizzát, leülünk, eszünk, mint normális emberek.

– Bocsánatot? – Eszter halkan felnevetett, de a nevetésében nyoma sem volt vidámságnak. Csak valami fagyos, végsőkig kimerült üresség csengett benne. – Miért is? Mert nem vagyok többé ingyen szakácsnő? Nem, Gábor. Bocsánatot te fogsz kérni. Magadtól azért, mert gyáva voltál. Tőlem pedig majd akkor, amikor összepakolod a holmidat.

A konyhára újra csend telepedett. Krisztina tátott szájjal meredt rájuk. Még Erzsébet is abbahagyta a színpadias, nehéz sóhajtozást.

– Mit mondtál? – kérdezte Gábor lassan.

– Azt, hogy pakolj össze. Ez a lakás az én nevemen van. A te részed annyi belőle, amennyit három év alatt a hitelbe betettél. Vissza fogod kapni az utolsó forintig. Szerencsére mostantól nem kell a fizetésem felét egy családi húsfeldolgozó eltartására költenem. Holnap ügyvédhez megyek, és beadom a válókeresetet.

– Egy fazék leves miatt ment el az eszed?! – ordított fel Gábor, és végleg elveszítette az önuralmát. – Egy mosatlan tányér miatt szétvered a családot? Ugyan kinek kellesz te harminckét évesen, elvált nőként, aki még a kenyérmorzsát is számolja? Egy hét múlva térden csúszva könyörögsz majd, hogy vegyelek vissza!