— Miért kellene szégyellnem magam?!

— Hát miért?! Dolgozom! Hazahozom a fizetésemet! Minden este ide jövök haza!

— Ebbe a háztartásba te nagyjából kétszáznegyvenezer forintot teszel be havonta — mondta Eszter lassan, nyugodtan, minden szót külön megnyomva. Erzsébet felháborodottan felvonta a szemöldökét, de ezúttal nem szólt közbe. — Ebből nyolcvanezer elmegy a lakáshitel és a rezsi rád eső részére. Negyvenezer a kocsidra, amivel a húgodat szépségszalonokba hurcolod, anyádat meg hétvégi házakhoz fuvarozod. A maradék százhúszezerből szeretnél marhahúst enni, anyukádat finomságokkal etetni, Krisztinának csomagokat összeállítani, és még magadnak új horgászbotot is venni. Ne haragudj, drágám, de ez a számtan sehogy sem jön ki.

— Most komolyan filléreskedsz? — csattant fel Krisztina a konyha sarkából. — Jaj, de kicsinyes vagy! A férjed édesanyjának a falatot is a szemére veted? Hogy van ehhez képed? Egy családban az ember az utolsóját is megosztja!

Eszter lassan a sógornője felé fordította a fejét.

— Remek gondolat, Krisztina. Akkor osszunk meg mindent. Mondd csak, te az elmúlt egy évben mivel töltötted meg ezt a hűtőt? Akár egyetlen almával? Egy csomag teával? Bármivel?

— Én tanulok! — visította a lány.

— Te „tanulsz” egy fizetős képzésen, amit az apád tartásdíjából fizetnek. Huszonhét éves vagy, minden szezonban új telefont villantasz, és hétvégénként vízipipabárokból posztolsz képeket. De amikor ennivalóról van szó, hirtelen te vagy a szegény, elárvult kislány, akinek mindenki tartozik valamivel.

— Elég legyen! — ordított fel Gábor, és tenyérrel akkorát csapott az asztalra, hogy az ablakpárkányon álló bögrében megremegett a kanál. — Hogy mersz így beszélni a húgommal? Elfelejtetted, ki vagy te egyáltalán? Ha én nem vagyok, még mindig abban a bérelt kis lyukban ülnél valahol a város szélén!

A konyhára hirtelen olyan csend telepedett, mintha valaki elvágta volna a levegőt. Csak a csövekben futó víz halk morajlása hallatszott.

Eszter keserűen elmosolyodott. Hát tessék. Ez volt az. Ami évek óta gyűlt, rothadt belül, mint egy gennyes seb, most végre felszakadt.

— A bérelt kis lyukban, azt mondod? — kérdezte halkan. — Akkor hadd frissítsem fel az emlékeidet, kedves férjem. Ennek a lakásnak az önrészét, nyolcmillió forintot, annak a bizonyos „város széli kis lakásnak” az eladásából fizettük ki, amit a nagymamámtól örököltem. Abban egyetlen fillérnyi pénzed sem volt. Te egy bőrönd zoknival érkeztél ide, meg anyád intelmeivel, hogy mekkora ajándék vagy te a sorsnak.

Erzsébet arca elsápadt. Tudott róla, természetesen tudott, de három éven át makacsul úgy tett, mintha a lakást Gábor saját zsenialitása és emberfeletti munkája teremtette volna elő.

— És ebben a három évben — folytatta Eszter, miközben egy lépéssel közelebb ment a férjéhez — én két állásban gürcöltem, hogy gyorsabban törleszthessünk. Hajnal ötkor keltem, hogy pogácsát meg pitét süssek, mert „Gáborka gyerekkora óta a házi kosztot szokta meg”. Tizenkét órás munkanap után álltam a tűzhely mellett, hogy anyád, miután fél órára beugrott, sóhajtozva közölhesse: „Kicsit híg ez a leves, Eszterkém, egy rendes háziasszonynál megáll benne a kanál.” Hallgattam, amikor Krisztina kivitte a fürdőből a drága kozmetikumaimat azzal, hogy: „Jaj, neked úgysem áll jól ez az árnyalat.” Hallgattam, mert családot akartam. Békét. Otthont. Nyugalmat.