Aztán megnyitotta a részletes blokkokat. Marhabélszín három kiló. Parmezán sajt. Zsíros tejszín. Hűtött pisztráng. Diófélék, aszalt gyümölcsök. Finomliszt zsákszámra. Végtelen mennyiségű vaj. Házi túró. Kilószámra friss bogyós gyümölcs, ráadásul idényen kívül.

És ekkor sorra villantak fel előtte az elmúlt vasárnapok.

Erzsébet asszony ott ült a nappali kanapéján, és gondosan becsomagolt magának két egészben sült kacsát. „Gáborkám, a másodikat elvinném, jó? Tudod, ezekkel a térdekkel nekem már nehéz a tűzhely mellett állni. Mikróban meg csak meg kell melegíteni. Eszter még fiatal, neki nem nagy fáradság újra főzni.”

Aztán Krisztina képe jelent meg előtte, ahogy színpadias sóhajjal nyitogatja a fagyasztót. „Jaj, Eszter, ezek házi derelyék? Figyelj már, adj belőle úgy másfél kilót, jönnek hozzám a barátnőim, majd azt mondom, én csináltam. Neked csak nem fáj, ugye? Ti ketten vagytok, minek nektek ennyi?”

És ott volt Gábor is, amint nagyvonalúan pakolja elő a hűtőből a sült húsos dobozokat. „Anya, vidd el azt az áfonyás pitét is. Eszter holnap úgyis süt másikat, szeret ő tésztával pepecselni.”

Négy év alatt azonban egyszer sem történt meg, hogy az anyósa akár egy csomag száraz kekszet hozott volna a teához. Krisztina sem kérdezte meg soha, hogy mennyivel tartozik az alapanyagokért. Számukra ez a lakás lassan olyan lett, mint egy éjjel-nappal nyitva tartó, ingyenes svédasztalos vendéglő, ahol Eszter egyszerre töltötte be a séf, a beszerző és a mosogatólány szerepét. Gábor pedig láthatóan élvezte, hogy gondoskodó fiúként és testvérként tetszeleghet, aki bőkezűen eteti a rokonságot. Csakhogy ennek az árát nem ő fizette meg, hanem Eszter — az idejével, az erejével, az egészségével és a pénztárcájával.

Amikor Eszterben előző este tudatosult, hogy a saját fizetésének pontosan a fele darált hússá, fasírttá és süteménnyé alakul olyan emberek számára, akik a háta mögött „nehézkesnek” és „szőrszálhasogatónak” nevezik, valami végleg elpattant benne. A türelme, amely addig feszesre húzott vékony húrként rezgett, hangtalanul elszakadt.

— Eszter, megsüketültél? — rántotta vissza a jelenbe Gábor hangja. A férje fölötte állt, ökölbe szorított kézzel. — Azt kérdeztem, mit fogunk enni?

— Azt, amit te elkészítesz — felelte Eszter nyugodtan, és lapozott egyet a könyvében. — Vagy amit megvesztek magatoknak. Az utca túloldalán van egy egész jó kifőzde. A fasírt darabja négyszáznyolcvan forint körül van. Krumplipürét is adnak hozzá, vízzel készítve. Laktató.

— Te most gúnyolódsz velem?! — kapott levegő után Erzsébet asszony, és látványosan a mellkasához szorította a kezét. — Gábor, nézd már meg! Hallod, hogy beszél velem? Én az orvostól jövök, leesik a cukrom, és a saját fiam házában sajnálnak tőlem egy falat kenyeret!

— Anya, ülj le, az isten szerelmére — ugrott oda hozzá Gábor, és szinte rásegítette a hokedlire. — Eszter, azonnal állj fel, és készíts vacsorát. Elég ebből a színjátékból. Szégyent hozol rám mások előtt!

— Milyen mások előtt, Gábor? A családod előtt? — Eszter egy tompa csattanással becsukta a könyvet. A hangra mindenki összerezzent. Aztán felegyenesedett, és kiderült, hogy még papucsban is majdnem egy magasságban van a férjével. — És saját magad előtt nem szégyelled magad?