— Jó estét, Eszter. Úgy látom, minket ma itt nem vártak. Vagy ebben a házban mostantól az a szokás, hogy a vendégeket az ajtóban ácsorogtatják, mint a koldusokat a templomlépcsőn?

— Jó estét, Erzsébet asszony — válaszolt Eszter változatlan nyugalommal. — Vendéget akkor vár az ember, ha a házigazdák meghívják. Ha valaki hívatlanul érkezik, akkor vagy hoz magával vacsorát, vagy a saját pénzén rendel ételt.

Krisztina, aki az anyja válla fölött kukucskált be, gúnyosan felhorkant.

— Hát ez remek. Egész nap talpon voltam, azt hittem, végre eszem valami rendeset, erre itt megy a színház. Eszter, most komolyan, hormonjaid vannak? Minek ez a cirkusz? Legalább egy csirkét bedobhattál volna a sütőbe, negyven perc az egész.

Eszter ránézett a sógornőjére. Hosszan, figyelmesen, mintha most látná először igazán.

Még előző nap is felpattant volna. Rohant volna a fagyasztóhoz, előkapta volna a vészhelyzetre félretett sertésszüzet, sebtében zöldséget aprított volna, összedobott volna egy gyors salátát, közben vizet forralt volna teának, és mentegetőzött volna a rendetlenség miatt, amely valójában nem is létezett. Tegnap még biztosan önmagát hibáztatta volna: amiért nem készült, nem gondolt előre, nem találta ki mások kívánságát.

Csakhogy az éjszaka megváltoztatott valamit. Pontosabban az a kockás füzet, amelyet akkor nyitott ki.

Az egész egy egészen hétköznapi próbálkozással indult: ki akarta számolni, hogyan húzzák ki a következő lakáshitel-törlesztésig. Az utóbbi fél évben Eszternek már szinte fájdalmasan kevésnek bizonyult a pénz, pedig felelősségteljes állásban dolgozott, és papíron ennek a háztartásnak nem lett volna szabad állandóan mínuszba csúsznia.

Eszter vezető könyvelőként dolgozott egy nagy logisztikai vállalatnál, és havonta stabilan körülbelül háromszáznegyvenezer forintot vitt haza — a városukban ez egyáltalán nem számított rossz fizetésnek. Gábor, aki berendezések beállításával foglalkozó mérnök volt, nagyjából kétszáznegyvenezer forinttal járult hozzá a közös kasszához. A kettő együtt majdnem ötszáznyolcvanezer forintot tett ki. Ebből nagyjából száznegyvenezer ment el a lakáshitelre, további hatvanezer pedig rezsire, internetre és a lakással kapcsolatos apróbb kiadásokra.

Papíron tehát közel négyszázezer forintnak kellett volna megmaradnia. Eszter mégis hónapok óta azon kapta magát, hogy számolgatja, hány nap van még a fizetéselőlegig, lebeszéli magát egy új átmeneti kabátról, és titokban ragasztgatja kedvenc csizmája leváló talpát.

Előző este, amíg Gábor megint elidőzött a garázsban, Eszter leült a konyhaasztalhoz, maga elé húzta az elmúlt három hónap banki kivonatait, és sorra vette a kiadásokat. Külön oszlopba kerültek Gábor benzinszámlái, a ruhák, a tisztítószerek, a gyógyszertár, és végül az élelmiszer.

Amikor a számológép kiadta a „szupermarket és piac” kategória végösszegét, Eszternek egy pillanatra elsötétült a tekintete. Havonta kétszázhetvenkétezer forint.

Először biztos volt benne, hogy rosszul írt be valamit. Újraszámolta kézzel. Ugyanaz jött ki: kétszázhetvenkétezer. Két felnőtt emberre, akik reggelire többnyire szendvicset esznek, ebédidőben pedig a munkahelyükön vannak? Ez egyszerűen lehetetlen.