„Hogy érted azt, hogy abbahagytad?” kiáltotta Gábor, döbbenten a hűtő üres polcai fölött állva
Nyugtalanítóan üres konyha, megbotránkoztató közöny uralkodik.
Eszter a mély, puha velúrfotelbe húzódva ült, meztelen lábait maga alá gyűrve. Az ölében egy vaskos történelmi regény feküdt, ujjai egy forró porcelánbögrét öleltek, amelyből bergamottos tea illata szállt fel. A tűzhely felől viszont semmi nem érkezett. Se piruló fokhagyma szaga, se lassan omlósra párolt húsé, se frissen kelő, édes tésztáé. A konyhában valami szokatlan, már-már nyugtalanító csend terpeszkedett, amelyet csak a résnyire nyitott ablakon beszivárgó, nedves huzat szaga tört meg.
— Hogy érted azt, hogy abbahagytad? — Gábor hangja hirtelen vékonyra, szinte visítóra csúszott. A folyosó közepén állt kigombolt kabátban, kezében a váltócipős zacskóval. — Eszter, magadnál vagy? Éhesen jöttem haza a munkából, mint egy farkas! Anyám is velem van, meg Krisztina. Megbeszéltük!
A férje háta mögül, az előszoba félhomályából elégedetlen szuszogás és száraz, kopogó léptek hallatszottak a laminált padlón. Erzsébet asszony, Eszter anyósa már éppen lehámozta magáról a nehéz nercbundát, közben rosszallóan szimatolt. Mögötte ott toporgott Krisztina, a huszonhét éves sógornő, aki még egy pillanatra sem engedte el repedt kijelzős telefonját.
— Gábor, kisfiam, miért nincs itt semmilyen illat? — csendült fel az anyósa elnyújtott, mély hangja. — Tényleg semmi. Még egy leves sem? Mondtam neked, hogy a rendelő után forró húslevesre van szükségem. Az én koromban az ember gyomra nem bírja az ürességet, rögtön görcsölni kezd a bordám alatt.
— Anya, mindjárt, várj egy percet — kapkodott Gábor, és a kabátját a fogas helyett egyszerűen az előszobaszekrény tetejére hajította. Berontott a konyhába, nagy zajjal kirántotta az egyik fiókot, aztán feltépte a hűtő ajtaját. A belső lámpa hideg fénye szánalmasan üres polcokat világított meg: egy félig elfogyott üveg magos mustár, három tojás műanyag tartóban, megkezdett kefires doboz és egy gondosan lezárt műanyag edény, benne két szelet sajttal. — Hol a hús? Hol van a rizses egytálétel? Eszter, hol az, amit tegnap még főzni akartál?
Eszter lassan letette a bögréjét a fa ablakpárkányra, selyem könyvjelzőt csúsztatott a lapok közé, és csak ezután fordította a fejét a férje felé.
Az arca különös nyugalmat árasztott. Nem ült ki rá a megszokott fáradt verejték a homloka fölött, nem porzott liszt a házikardigán ujján, és nyoma sem volt annak az engesztelő, bocsánatkérő félmosolynak, amellyel az elmúlt négy évben rendre fogadta Gábor rokonait.
— A boltban van, Gábor — felelte halkan. — A pultban fekszik, és várja, hogy valaki megvegye.
— Hogyhogy a boltban?! — csattant fel a férfi, miközben a nyaka vörösödni kezdett. Fehér ingének gallérjánál haragos, sötétebb foltok jelentek meg. — Már délben megmondtam: előbb elmegyek anyáért, aztán felvesszük Krisztinát az egyetemről, nálunk vacsoráznak, mert anyának magas a vérnyomása, Krisztinának pedig nincs ideje főzni, vizsgaidőszaka van!
Erzsébet asszony lassú méltósággal bevonult a konyhába. Végigmérte a makulátlanul tiszta acélmosogatót, amelynek alján még egy kiskanál sem hevert, majd a szűziesen fénylő indukciós főzőlapot. Szája olyan szorosan préselődött össze, hogy mély barázdák húzódtak köré.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz