– Gyere, fiam – sziszegte Erzsébet a fogai között, miközben lassan hátrált az előszoba felé. – Ne alázd meg magad előtte. Fulladjon bele a saját lakásába. Majd meglátjuk, milyen hangon beszél, amikor egyedül marad, és senki sem nyitja rá az ajtót. Gyere, Viktórikám.

Zajos távozás lett belőle. Csattogtak a szekrényajtók, puffantak a fiókok, a folyosóról sértett átkok szűrődtek vissza. Gábor a hálóban kapkodott, sporttáskába dobálta a pólóit, farmereit, töltőit és borotváját. Minden mozdulatában benne volt a remény, hogy Lilla mindjárt megjelenik az ajtóban, zokogva megállítja, és azt mondja, csak hirtelen felindulásból beszélt.

De Lilla nem ment utána.

A konyhában maradt. Friss forró vizet öntött a bögréjébe, beledobott egy vékony citromkarikát, majd ismét kinyitotta a könyvét.

Amikor végül bevágódott a bejárati ajtó, és a zárban kétszer is megcsikordult a kulcs, Lilla mozdulatlanná dermedt. A lakást olyan csend töltötte be, amilyet már régen nem hallott. Senki nem kért még teát. Senki nem szólt bele, mennyire sült át a hús. Senki nem bömböltette a tévét. Senki nem hagyott zsíros ujjnyomokat a fényes konyhabútoron.

Mély levegőt vett. A konyha levegője hirtelen tisztának és könnyűnek tűnt, mintha egy hosszú, fülledt vihar után végre kiszellőzött volna minden.

Odament a hűtőhöz, kivette ugyanazt a műanyag dobozt, levágott egy vékony szelet sajtot, és lassan, élvezettel megette, miközben az esti város fényeit nézte az ablaküvegen túl. Tudta, hogy nehéz beszélgetések várnak rá. Válás, ügyvéd, számlák rendezése, közös ismerősök kíváncsiskodó telefonjai, a volt férje rokonságának végtelen átkozódása.

De mindez csak holnap kezdődik.

Ma este viszont az övé volt. Egy egész, nyugodt este. Egy jó könyv, a csend, és a vállán egyetlen gramm sem abból az idegen, hálátlan teherből, amelyet olyan sokáig cipelt. Lilla elmosolyodott — hosszú hónapok óta először igazán, őszintén —, aztán visszaült a foteljébe.